A megszokott bőséggel és minőséggel, hagyományosan kiterjedt érdeklődésre számítva, de az előbbieknél erősebben mediatizálva rendezte meg a Gregorián Társaság a IV. Nemzetközi Gregorián Fesztivált Vácott. A nyolcvan éves Béres György csodálnivaló fáradhatatlanságát, frissességét remekül egészítette ki a "házigazda", dr. Beer Miklós váci megyéspüspök szívélyessége. A püspök alkalmasint mindenki szívébe belopta magát közvetlenségével, minden fensőbbségességet kizáró, baráti részvételével a rendezvények sorozatában.
Mint az előző fesztiválok (1998, 2001, 2005), ez a mostani is a szkólakoncertek, mise- és offíciumliturgiák, illetve gregorianisztikai népszerűsítő előadások hárompillérű szerkezetére épült. Ezek mellett azonban az ún. "nyílt nap" (koncertalkalomhoz nem jutó szkólák bemutatója), a Vácon kívül - többnyire Budapesten - rendezett koncertek és nem-énekes "járulékos" rendezvények egészítették ki a programot.
Az idei fesztiválra nyolc szkóla fogadta el a koncertmeghívást, a nyílt napot - voltaképpen csak egy délelőttöt - pedig négy énekegyüttes teljesítménye tette emlékezetessé. Csak sajnálhatjuk, hogy az eredeti fesztiváltervben szereplő Schola Gregoriana Pragensis nem akceptálta a felkérést. Aki az első, 1998-as fesztiválon jelen volt, tudja, miért kár, hogy a David Eben vezette prágai férfiak váci szereplése "tervbe fulladt".
Bár a hivatalos programban és a Gregorián Társaság honlapján csak a második fesztiválnapon tűnik fel, a 2008-as viszontlátás első számottevő mozzanata annak az "album amicorumnak" az ünnepélyes bemutatása volt, amellyel munkatársai, barátai és tisztelői a nyolcvan éves Béres Györgyöt köszöntötték. A Szent István Társulatnál megjelent, tekintélyes terjedelmű Festschrift (Psallite sapienter) magyar és német nyelvű tanulmányokat, méltatásokat ad közre Verbényi István szerkesztésében. E tanulmányok többsége a gregorián szemiológia körében, illetőleg annak több mint fél évszázados "történetében" mond újat vagy összefoglalót. A kötet bemutatóját néhány szerző és munkatárs jelenléte, illetve az ifj. Sapszon Ferenc vezette Cantate és Jubilate szkólák - vox angelicus! - közreműködése is emlékezetessé tette.
Az ünnepélyes főpapi nyitómise főcelebránsa dr. Seregély István nyugalmazott egri érsek volt. A liturgikus énekszolgálat vezetésében gráci, bécsi, budapesti és váci énekegyüttesek vették ki részüket. Felemelő volt, amint a székesegyházban összegyűlt fesztivál-résztvevők együtt énekelték a processziós himnuszként választott Veni Creator Spiritust. Seregély érsek homíliáját - amely az énekszolgálatban testet öltő méltóságot, az ön-odaadást és az áldozatot dicsérte - Varga János máriaremetei plébános tömörítette és fordította németre, olaszra és angolra (ugyanő volt a szkólakoncertek idegennyelvű konferálója is).
A szkólák hangversenyein - összesen öt ilyen volt - hét európai és egy japán énekegyüttes mutatta be felkészültségét, interpretációs-stilisztikai elképzeléseit, gregorián-értelmezését. A magyarországi szkólákat az ifj. Sapszon Ferenc által vezetett, fentebb már említett énekegyüttesek és a Béres György irányította Schola Gregoriana Budapestinensis képviselte. E sorok írója kíváncsian és megelőlegezett bizalommal reméli, hogy a következő alkalmakkor ez a kissé belterjes magyarországi "kör" bővül. El tudnám képzelni például az idei nyílt napon laudest vezető Exsultate Cantores (Tóth Márton) megjelenését is a koncertprogramok sorában. Ahogyan ez a néhány fiatal férfi a reggeli dicséret énekelt imáit önkörében és a szent szöveg auráját szétsugározva recitálta, az számomra a legmélyebben megragadó áhítatforrás volt. Talán nem is csak nekem.
Az ifj. Sapszon Ferenc irányította két szkóla ezúttal is ismertségéhez és elismertségéhez méltó módon vette ki részét a koncertprogramokban. A fiatalok (Jubilate) és az "érettebb fiatalok" (Cantate) nemcsak a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolától kapott elsőrangú szakmai felkészítést, de a csoportkohéziót, a lelki nemességet, a liturgikus imádság alázatát - magát a hitet - bizonyították és igazolták énekeikkel. "Mesterségbeli" szempontból annyira jól, szinte tökéletesen énekelnek ifj. Sapszon Ferenc tanítványai, hogy megkísért a gondolat: biztos-e vajon, hogy a liturgikus ének évszázadainak tükrében hiteles ez a perfekcionizmus?! Nincs-e valamiféle hasadás a Jubilate és a Cantate iskolázottságán megérlelt szakrális ének kerekdedsége és Isten mindenkori imádkozó népének emberiessége, "alkalmiassága", hamvas esendősége között? Mit testesít meg a két Sapszon-énekegyüttes: a nép (az egyház) vándorlását-e vagy a mennyei karok "befejezettségét"?
Amennyiben valaki nem csupán felületesen ismeri Béres Györgyöt, az alkalmasint akkor is tudja, milyen a Schola Gregoriana Budapestinensis, ha soha nem hallotta. A Budapest-belvárosi ferences templomban heti rendszerességgel szolgáló szkólát nem annyira volumene és homogenitása, mint inkább a szemiológiai tudatosságra épült, finommívű, hitelesen hangzó éneke teszi emlékezetessé. Az idén az évközi 4. hét propriumát adták elő a szkólakoncertek egyikén.
Franz Karl Prassl mellett az idén a holland honfitársait otthonhagyó Eugeen Liven d'Abelando is a gráci Katolikus Egyetem Egyházzenei Intézete szkólájának élére állt - vendégprofesszorként. Ezt a szkólát is rég ismerjük, magyar tagjaival olykor külön is összemosolyogtunk. Koncertprogramjuk amolyan "színfolt" volt, mert a nyugati-keresztény liturgia másik pillérének, az offíciumnak a repertoárjából is bőségesen merítettek (antifonák, responzóriumok), sőt a két legendás(an szerető) szerzetes-elöljáró, Heloïse és Pierre Abélard szekvenciája, az Epithalamica dic sponsa cantica is megszólalt.
A másik osztrák énekegyüttes, a bécsi Schola Resupina (Isabell Köstler vezetésével) "azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy gyakorlatában a gregorián ének teljességét fejezze ki, és a szent szövegek összes dimenzióját hallhatóvá tegye" - írja az énekegyüttest (ön)ismertető szöveg szerzője. Énekük kétségkívül érett volt, szépség, harmónia, szelídség járta át. Én magam mégis kevésnek éreztem, mégpedig nem az énekes hölgyek csekély létszáma miatt. Inkább azt az alapállást hiányoltam énekükben, amely az imádságban is az igehirdetés védjegye. Azt kerestem és nem találtam benne, hogy ki kell állni (alkalmas vagy alkalmatlan időben). De egészen biztos vagyok benne, hogy Isabell Köstler és társai a vállaltság jelzésének módjára is hamar rátalálnak.
Alberto Turco is régi jó barátja és résztvevője a Váci Gregorián Fesztiválnak. És most is a veronai In dulci Jubilo szkóla élén találkoztunk vele. (Kár, hogy az előző fesztiválalkalmaktól eltérően most nem tartott önálló előadást.) Női szkólája a liturgikus ének gregorián és ambrozián "nyelvén" egyaránt énekel. Ez alkalommal csak egy ambrozián tételt hallottunk tőlük (a Tenebrae factae sunt responzóriumot). Ugyanakkor hálásak lehetünk nekik, hogy elővették az offertoriálét is, hogy az Eripe me offertórium verseit is megszólaltassák. Szólistájuk tiszta, őszinte, egyszerű és érthető módon, mégis sodró lendülettel énekelt.
A 2008-as fesztivál két "legérdekesebb" szkólája - tudom, ez a szó szinte megengedhetetlen! - a tokiói Szent Gergely Intézet Capella gregorianája és a tallini Vox Clamantis volt.
A japán énekesek (hölgyek és férfiak) tiszteletre méltó empátiával, nyitottsággal közelítik meg a kultúrájuktól végső soron egészen távol eső gregorián éneket. Chikako (Veronika) Hashimoto, a szkóla vezetője főleg német nyelvterületen sajátította el a gregorián ének ismeretét, és nem kisebb szaktekintély, mint Luigi Agustoni vezette be a szemiológiai szemléletbe. De Godehard Joppich is irányította tanulmányaiban, sőt a jól ismert tudós-tanár vezetésével a Capella Gregoriana hangfelvételeket is készített. Különleges látvány volt - székesegyházbeli éneklésükkor szerencsésen a közelükbe kerültem -, hogy a kvadrátkotta és a sanktgalleni neumáció, illetve a latin betűs szöveg mellett minduntalan feltűntek a japán piktogramok (hogy a latin szöveg kiejtését vagy a fordítását írták-e be a preparált kottalapokra, nem tudom). A szkóla éneke biztos és kidolgozott volt. Remélem, még találkozhatunk velük.
Az észt énekesek, a Vox Clamantis tagjai mind professzionista zenészek. Ez határozottan megérzett önelvárásaikon és teljesítményükön egyaránt. Bizonyos értelemben ők voltak a fesztivál kakukktojásai. Nem utolsósorban azért, mert a gregorián monódia keretei közül kilépve, a korai polifónia kompozíciós módjait követve "továbbgondolták" a liturgikus éneket - például a közismert Ave maris Stella himnusz esetében. Még pontosabban: szétfeszítették a cantus planust! Koncepciójuk alapján a gregorián ének, úgy tűnik, kiszakadt az alkalmazott zene síkjából és a művészet felé haladt tovább. Ez a gregorián ének alapértelmezését választva origóul éppúgy lehet jó, mint nem kívánatos. A Jaan-Eik Tulve által vezetett szkóla mindenestre emlékezetes élmény nyújtott a hallgatóságnak. Az emberi hang hangszerként való felfogása, a fonikus trükkök, a felhangok diszkrét, tudatos kombinálása nagy mesterségbeli tudásra engedett következtetni.
Július 4-én, a második fesztivál-napon Xaver Kainzbauer, a bécsi Schotten bencés kolostor karnagya és a salzburgi Mozarteum zeneművészeti egyetem gregorián tanára a gregorián kutatás számítógépes lehetőségeiről tartott vetítettképes előadást. Arról a sokfunkciós szoftról és arról a korai kéziratokat felölelő, kiterjedt adatbázisról beszélt, amely az Eugène Cardine által megalapozott összehasonlító módszert követve immár gyors és megbízható módon juttathat hozzá értékes következtetésekhez a paleográfia és a szemiológia határsávjában. Godehard Joppich pedig - Cardine közvetlen követője - Van-e még nyitott kérdés a gregorián szemiológiában? címmel tartott előadást, számos konkrét példa nyomán igennel válaszolva a maga által feltett s így korántsem retorikai kérdésre.
Amikor ezt a "szemlét" írom, a IV. Váci Nemzetközi Gregorián Fesztivál óta már négy hónap telt el. Elegendő idő felejtésre és ülepedésre egyaránt. Talán arra is elegendő idő, hogy az emlékezet - és az óhatatlan sarkításokra késztető emberi természet - elvégezze a szelekciót, amely végső, de hangsúlyosan szubjektív mérleg készítésére teszi alkalmassá a fesztivál-résztvevőt. Sok kérdés tehető fel egy efféle fesztivál mentén. Legelőször is az, amelyet számos szakíró s a liturgikus ének sok művelője feltett már, hogy tudniillik mit szabad és mit nem szabad "művelni" a gregorián énekkel egy fesztivál keretében. Erre a kérdésre azonban itt nem merészelek saját válaszlehetőségek után sem kutakodni.
Egy dolog bizonyos: amikor majd az ötödik fesztivált is meghirdetik, épp oly lelkesen fogok készülni rá, mint az elsőre. És olyan boldog feszültségben, sóvárgással, lelki adventtel fogom várni, mint a gyermekek karácsony közeledtével mennyből az angyalt.
Jakabffy Tamás