A távolról érkezettek mindig sajátos hangzásvilágot képviselnek. Így volt ez a japán Capella Gregoriana (vezetőjük: Veronika Hashimoto) esetében is, akik finoman, egységesen, a keleti emberek visszafogottságával énekeltek, így mindig el kellett telnie egy kis időnek, mire ráhangolódhatott a hallgatóság. Viszont pici, törékeny alkatú vezetőjük utána mi mindent kihozott a szkólából! A budapesti koncerten az Ego clamavi kezdetű Communio pl. igazi felkiáltás volt: „Hozzád kiáltok, Uram!”. A szombat esti hangversenyen az Alleluia lendületes ujjongását csak a szkóla nő tagjai énekelték, s így még inkább angyali ragyogással szólalt meg az amúgy is könnyed, jól irányítható hangokkal éneklő együttes.
A másik, talán még szokatlanabb hangzást a gráci Kirchenmusikinstitut szkólája (vezetőjük: Prof. Dr. Franz Karl Praßl és Eugeen Liven d’Abelardo) hozta, hiszen az együttes fele Európa legkeletibb részeiről származik. Sötét, telt tónusuk alapvetően meghatározta az egész hangszínt, ami az európai fülnek szokatlan lehet, különösen a gregorián énekben. Franz Karl Praßl energikus, feltűnően gyors tempókat követelő vezénylése – amit szuggesztivitása miatt együttese meg is valósított – viszont tényleges ellentétben állt a gregorián kiegyensúlyozott atmoszférájával. Talán az okozta ezt, hogy Vác a szkóla telített programú, hosszú és megerőltető közép- és kelet-európai turnéjának egyik kezdeti állomása volt. Így ez alkalommal inkább a kisebb hangcsoportok és részek kidolgozottságát hallhattuk.
Többek meglepetésére az első hangversenyen az észt Vox Clamantis együttes (vezetőjük: Jaan-Eik Tulve) a gregorián után későközépkori többszólamú repertoárjából is énekelt, ahol a kristálytiszta éneklésből következő, természetesen megszólaló felhangok mellett az Európában igen kevesek által elsajátított (mongol sámánok által ma is használt) dorombének segítségével még felhangdúsabb teret értek el. Legnagyobb ma élő nemzeti zeneszerzőjük, Arvo Pärt (1935 – ) az együttesnek komponált műve után az elragadtatottságtól csak később megszólaló tapsvihar ráadást csalt ki: egy indiai-zsidó imát hallhattunk. A jelek szerint a hallgatóság nem szívesen szállt ki ebből a hangárból.
A szombat esti hangversenyen a Vox Clamantis is csak gregoriánt énekelt, a legtöbb együtteshez hasonlóan egy adott hét propriumát (a mise változó tételei) adták elő. A szkóla összeállítása eleve érdekes volt, hiszen a hét férfi mellett egy nő is énekelt, tenor hangmagasságban. Egy szólóban egyedül is hallhattuk őt ezen a hangszínen – gyönyörűen, kiegyenlítetten –, ám a zsoltárversek után visszatérő antifónákban egy oktávval a férfiak felett énekelt, mintegy megkoronázva a tétel második elhangzását. A szkóla könnyed, lendületes énekében az óriási, egy levegőre áténekelt ívek a tartalom kifejezését szolgálták, a fokozás és a csúcspontok zenei-szövegi összefüggése átütően nyilvánult meg.
A bécsi Schola Resupina (vezetőjük: Isabell Köstler), a Nyílt Napon bemutatkozó négy szkólát leszámítva, a fesztivál legkisebb létszámú együttese, ha csak nem számítjuk a velük érkezett gyereksereget. A hat női tagból álló együttesben a vezető, maga is énekesként, a közönség felé fordulva a félkör közepén, diszkrét, de mégis inspiráló mozdulatokkal vezényelt. Természetesen csengő hangjuk, és az életteli feszültség-oldás hullámzása akkor is szépen hatott, amikor kicsit fáradtabbnak tűntek. Isabell Köstler vezénylését leginkább folyóhoz hasonlítanám, a szkóla gyönyörű legato ívei a szólistánál viszont sajnos különálló hangokká estek szét. Sajátos volt a hangversenyen bemutatott énekek tematikája, adott hét propriuma helyett „faciem tuam” (a Te arcodat) volt a kulcsszava koncertprogramjuknak, s e tematika szerint válogatták az énekeket misepropriumokból és a zsolozsma-tételekből.
A veronai In Dulci Jubilo (vezetőjük: Prof. Dr. Alberto Turco) az észtekhez hasonlóan óriási íveket is egy levegőre énekelt, életteli, igazi olasz temperamentumuk a gregorián interpretációjukon is érezhető volt. Szólistájuk zengő, magabiztos éneke szintén végig könnyed és hajlékony maradt. Feltűnő, hogy előadásmódjuk pár év alatt mennyire közel került a budapesti Cantate (vezetőjük: ifj. Sapszon Ferenc) stílusához, akik szintén szárnyalóan, mégis méltóságteljes legato ívekkel, áradóan énekelnek, s élen járnak a szavak és mondatok érzékletes – az ész, a szív és a lélek hármas egységében történő – megformálásában.
A Schola Gregoriana Budapestinensis (vezetőjük: Béres György, a Fesztiválok művészeti vezetője) egységes énekén érezhető a tizennégy éves, hetenként végzett szolgálat rutinja, amelynek köszönhetően sok kifejezésbeli finomsággal árnyalta a gregorián éneklését. A liturgiai ihletettség, az imádság ereje átütött a szkóla énekén, Béres György vezénylése pedig a gregorián énekek szövegértelmezésében való páratlan elmélyülést tükrözte. A hangzásban ugyan egy női hang vivő ereje érvényesült, a férfikar puha legato ívei által az egységes éneklés arányai megmaradtak. Béres György sokat dolgozik együtt a másik két budapesti szkóla vezetőjével, ifj. Sapszon Ferenccel, aki maga is tagja ennek az együttesnek.
A Fesztiválon az észtek és az olaszok mellett a legkiválóbb a két budapesti, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolához kapcsolódó szkóla volt. A már említett Cantate Schola és a Jubilate Schola (mindkét szkóla vezetője: ifj. Sapszon Ferenc, Liszt díjas karnagy) összetartása a fesztiválon is megnyilvánult, mert a zsolozsmákat (vesperás és laudes) együtt énekelték közel ötvenen. Megint csak összecsiszolódott közösségről tanúskodik, hogy a vezetőjükkel együtt hét fiú kiegyensúlyozta a negyven lányt. Fantasztikus volt ennyi embert együtt hallani, ahogy a zsolozsmákon teljesen egységesen és érthetően zsoltározik, ami igen kényes a recitálás és egymás levegővételének érzékelése miatt. Ez csakis így lehetséges, ha a szakmai tudás mellett akkora a lélek és a szeretet, amely a hangzáson át olyannyira átüt, hogy az izzás és a nyugalom elárasztja a hallgatót.
Táborszky Györgyi