index.php
greg_fej1.gif


Utolsó frissítés: 2017.12.06.

Tanulmányok



 

Czakó István: Liber Regulae Pastoralis

(elhangzott Egerben 2004. május 15.)



Liber Regulae Pastoralis

 

Nagy Szent Gergely leghíresebb művéről, a Liber Regulae Pastoralis-ról szeretnék szólni. Magyarul talán így lehetne visszaadni: A lelkipásztori szabály könyve. Vagy modernebb szellemben: A lelkipásztorkodás kézikönyve.

Minden ember művére rányomja bélyegét az élete. Műveinkben benne van az életünk. Nagy Szent Gergely művét is csak úgy tudjuk megérteni, annak nagyságát felfogni, ha megismerjük a szerzőt, a szerző életét, életének körülményeit. Ezért szeretnék Nagy Szent Gergely életéből és korából annyit bemutatni, hogy művének nagysága, illetve a szerző nagysága a maga valóságában feltáruljon előttünk.

Nagy Szent Gergely Rómában született 540-ben; előkelő és gazdag római családból származott. Ősi házuk a máig látható a Monte Coelio-n.  Családja a római Anicius nemzetséggel is rokonságban állt.

Gyermekkorában a népvándorlás vad népei gyújtogatva és öldökölve vonultak keresztül-kasul Itálián. A római császár már régen elhagyta Rómát, a Birodalom nyugalmasabb, keleti felébe vonult és az új fővárosból, Bizáncból kormányozta a még megmaradt birodalmat. Rómát védte volna, de nem volt hozzá elég ereje. Jellemző, hogy Nagy Szent Gergely korában 536-tól 552-ig hatszor foglalták el Rómát a barbár hordák, és ugyanannyiszor vették vissza tőlük a római császári csapatok, vagy hagyták magára a barbárok. A császári csapatok arra mindenesetre gyengék voltak, hogy meg is tartsák az ősi fővárost. Nagyon valószínű, hogy Szent Gergely apja kitért a megismétlődő megpróbáltatások elől, a család szicíliai birtokaira vonult, és magával vitte oda fiát is. Szent Gergely tehát gyermekkorában,  Rómában nem látta a borzalmakat. Annál inkább látta azonban odautazás és visszautazás közben.  Pestis, betegségtől és éhségtől kimerült emberi vázak, romok, elszaporodott vadállatok látványa tárult az utazók elé mindenhol.

A közbiztonság a Római Birodalom összeomlásának következménye volt.

Nagy Szent Gergely születése előtt vagy hetven évvel, 476-ban foglalta el Odoaker herul fejedelem Ravennát, a nyugat-római Birodalom utolsó fővárosát. A hatalomváltást a nép alig vette észre. Odoaker kineveztette magát a szenátussal patriciusnak, ami nagy cím volt, de valójában semmi hatalmat nem jelentett önmagában, rendelkezéseket adott ki, a császári jelvényeket összeszedte és elküldte Zénó császárhoz Bizáncba, az utolsó római császárocskát pedig Puteoliba, Nápoly mellé baromfit tenyészteni. Odoaker nem élvezhette sokáig a hatalmat, mert jött Theodorik, a keleti gót király, hároméves ostrommal - valójában körülzárással, kiéheztetéssel - elfoglalta Ravennát,  Odoakert társuralkodóként maga mellé vette, aztán megölette, majd Rómába vonult és onnan uralkodott. A keleti gótok uralmát Justinianus hadvezére, Narzes törte meg. Justinianus keletrómai császár idejében meg egyszer felragyogott a birodalom fénye és ereje: hadvezére visszaállította Itáliában és Észak-Afrikában a római uralmat. A nép reménykedni kezdett, hogy visszajönnek a régi szép idők, a biztonság, a béke és a jólét, de a reménység hamarosan kialudt, mert a császári csapatok sem hoztak semmi jót, a császári csapatok is fosztogattak, majd jöttek a longobardok, a császári csapatok visszavonultak, és a római császár uralma Itáliában egyszer s mindenkorra eltűnt.

Róma városát 536-tól 552-ig hatszor foglalták el a népvándorlás törzsei, és hatszor vették vissza a császáriak, hatszor rabolták ki; minden ostrom csupa vérengzés, zsákmányolás és rabszolgavásár volt. 

Ez a komor háttér Nagy Szent Gergely ifjúkorához, a pusztuló, lángoló, kifosztott nagyváros, nyomorgó nép, tehetetlen császár, rabló barbárok. Olyan kor volt ez, amelyben az élők boldognak mondták a holtakat, mert a holtak már túl voltak minden szenvedésen.

 Nagyon tehetséges ifjú volt. Jogi tanulmányokat végzett. Ezek a tanulmányok felkészítették őt jövendő kormányzó szerepére. Ez az előkészítés abban is megmutatkozott, hogy az isteni gondviselés intézkedése folytán II. Justinianus bizánci császár 572-ben kinevezte őt Róma prefektusává. Ettől kezdve a nagyváros minden gondja az övé volt. Így készítette fel őt az isteni gondviselés arra, hogy hogyan kell nagy tömegekről gondoskodni.   Két év múlva azonban, nem tudni mi okból, Szent Gergely lemondott hivataláról.

579-ben Róma város követségének egyik tagjaként a longobárdok királyánál járt. Ez a szerep is szinte előtanulmány volt jövendő nagy feladatához. A diplomáciai küldetésből hazatérve eldobta a bíborszegélyű szenátori ruhát és hatalmat, szerzetes lett.  Családi házukban megalapította a Szent András kolostort. Maga is beállt a szerzetesek közé, de a kolostor vezetését nem vállalta. Ezen a kolostoron kívül még hat kolostort alapított a saját birtokain.

Magányba vonult tehát. Ez volt az az idő, amikor behatóan tanulmányozta a Szentírást. Tanulmányainak mélysége beragyogja egész későbbi életét, különösképpen egyik főművét a Liber Regulae Pastoralist, melyet ismertetni szándékozom. Magányából most a pápa hívta ki: Róma város diákonusává szentelte. Az ő feladata volt Róma egyik egyházi kerületében a szegényekről gondoskodni. Feladata teljesítése közben megismerte azt a kiáltó szegénységet, melyben Róma város népe élt. Ne feledjük, Róma városába az impérium idején a világ minden tájáról vitték a fogságba ejtett, vagy megvásárolt népeket rabszolgának. Majd amikor a rabtartók rájöttek, hogy drágább rabszolgát tartani, lakásáról, élelméről gondoskodni, mint vele bérmunkát végeztetni, - a volt rabszolga pedig a kapott bérből gondoskodjék magáról ahogy tud - , a rabszolgákat szélnek eresztették. Sok ilyen ember élt Rómában már a császárok idejében, még több a népvándorlás korában. Kezdetben a császárok gondoskodtak róluk, kenyeret és cirkuszt rendeztek számukra, hogy féken tartsák őket, de Nagy Szent Gergely idejére elfogyott a gazdagok pénze, a nép nyomorgott. Olyan szegény volt, hogy el sem tudott menni Rómából.

Diákonusi tisztéről is lemondott és visszavonult a kolostorba.

Innen emelte őt ki II. Pelágius pápa és küldte Bizáncba, ahogyan akkor nevezték apokriziáriusnak, (ma nunciusnak mondanánk).

A kelet-római császár udvarában még megvolt a régi római hatalom fénye, és bizonyos mértékig hatalma is. A császári udvarban tanult meg Szent Gergely világtávlatokban gondolkodni. Ott láthatta az európai helyzet képét, ott találkozott frank fejedelmek küldöttségeivel, sőt minden valószínűség szerint az angolszászokkal is. Ott találkozott Leander sevillai püspökkel, aki ismertette vele a hispaniai helyzetet, és akivel egész életére bensőséges barátságot kötött.

Bizánc a Rómával való versengés miatt hűvösen fogadta, de Gergely magas intelligenciájával, diplomáciai érzékével és feltétlen jóakaratával megnyerte először a császár bizalmát, majd az egész udvarét. Rá tudta venni a császárt, hogy tegyen valamit Itáliáért, védje meg a longobardoktól. A császár ettől a szándéktól vezéreltetve kinevezte az új ravennai helytartót. Gergely vele tért vissza Itáliába, nem a császáron és nem Gergelyen, hanem az újonnan kinevezett kormányzó tehetetlenségén múlt, hogy a császári intézkedés valójában semmi hathatós eredményt nem hozott.  

 Ravennában találkozott János érsekkel. Akivel megvitatták az előállt helyzetet és keresték a megoldást. Ennek a János érseknek írja a Liber Regulae Pastoralist.

Ravennában nem tartózkodott sokáig, hazatért Rómába. Gergely beteg volt, állandó láz és betegség gyötörte.  Amerre ment, a szokásos kép tárult szeme elé: kifosztott falvak, barbár telepesek, temetetlen holtak, felégetett falvak és városok, füstölgő romok szegélyezték az útját. A látottak alapján azonban meg volt győződve arról, hogy a következő századok sorsa az Egyház és a barbár népek kezébe van letéve. Gergely alacsony, sovány, vézna ember volt. Igazán nem gondolt arra, hogy egyszer majd ő lesz a pápa, és ő szab irányt Európa fejlődésének.

Hazatérve nem vállalt semmi közfeladatot. A pápa azonban sokszor felkereste és nehéz ügyekben tanácsát kérte.

589. nyarán a Tiberis kiáradt. Rómában temetetlen halottak hevertek mindenfelé. A város dögletes bűz töltötte be. Kitört a pestis, maga II. Pelágius pápa is meghalt a pestisben.

Akkor a nép és a papság bizalma feléje fordult, és egyhangúan megválasztották  pápának.  590. február 8-án.

Tessék figyelni az időpontra: 590. február 8-án. 

Gergely nem akart pápa lenni. Elmenekült Rómából.  Amikor azonban a ravennai érsek, aki meg volt győződve arról, hogy a helyzet megoldására Szent Gergely alkalmas és egyedül ő az alkalmas, szemére hányta, hogy elmenekül a felelősség elől, és Mauritius császár maga is nagy nyomatékkal sürgette a választás elfogadására, visszatért Rómába. Elfogadta tehát, és így fogadta el a választást. Szeptember 3-án püspökké szenteltette magát.  Felhívnám a figyelmet a két időpont közötti távolságra: február 8-án választották meg és szeptember 3-án szentelték püspökké.

Megtette tehát a döntő lépést, rejtőzködéséből visszatért. Rögtön engesztelő körmenetet hirdetett, hogy Isten vegye le a városról a pestist. Róma egész lakossága ott tolongott az engesztelő körmeneten, a lakosság élén pedig maga a pápa haladt. Olyan erős volt a járvány, a körmenet résztvevői közül nyolcvanan haltak meg a körmenet alatt pestisben. A körmenet mégis az új pápa diadalmenete volt.

A legenda azt tartja, hogy a körmenet alatt Hadrianus síremléke felett megjelent Szent Mihály főangyal alakja, aki a város védelmére magasra tartotta kihúzott kardját. Azóta hívják síremléket angyalvárnak.

A pestis dühöngése a nyári hőség csökkenésével alább hagyott.



A mű megírása

Az új pápa nagy odaadással vetette bele magát a kormányzásba. Először is rendbe hozta a pápai birtokokat,  tárgyalt a bérlőkkel, kamatmentes hitelt adott nekik, hogy a birtokok jövedelmet hozzanak és a jövedelemből segíteni tudja Róma népét.

Az Egyház szabadsága érdekében kapcsolatba lépett a longobardokkal, a frankokkkal, szervezte az angolszászok térítésének művét, és levelezett. Mintegy 800 levele maradt fenn. Nekiállt az egyházi zenekincs összegyűjtésének. És megírta a Liber Regulae Pastoralist. Mintha egy személyben orvosolni kívánta volna Rómának és korának minden baját. Tizennégy évig volt pápa. Az ember egyszerűen nem érti, hogy hogyan volt mindenre ideje. De volt.

A könyv megírásával mindenesetre felelni akart a ravennai érseknek: nem gyávaságból futott el a pápaság elől, nagyon is jól látta, milyen nagy feladat várt rá. A könyvet egy év alatt megírta.  A mű 591-ben már készen állt.    A címzésben benne van az önigazolás szándéka: "Gergely az ő püspöktársának, főtisztelendő János testvérnek - Jóakaratú és alázatos szándékkal veted szememre, Kedves Testvérem, hogy a lélekgondozás terhétől elrejtőzködéssel akartam menekülni. Azért nehogy azok (a lélekgondozás terhei - Ford.) egyeseknek könnyűeknek tűnjenek föl, jelen könyvem megírásával elmondom róluk mindazt a nehézséget, amit fontosnak tartok: hogy éretlenül ne vágyódjék utánuk az, aki mentes tőlük, és hogy aki megfontolatlanul kívánta, rettegjen, miután elnyerte."

Az önigazolás mellett azonban volt más, ennél sokkal magasztosabb célja is.

A papságot akarta felrázni, kötelessége teljesítésére ébreszteni.

Egyik beszéde világít rá a kor gondolkodására.

"Hallgassuk meg, mit mondott az Úr akkor, amikor igéjének hirdetőit útnak indította: Az aratnivaló ugyan sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásra (Luk 10 2) A sok aratnivalóhoz képest kevés a munkás, és ezt csak szomorúan állapíthatjuk meg. Vannak még ugyanis, akik meghallgatnák a jó hírt, de nincsenek, akik hirdessék. Pedig tele van a világ papokkal, az Úr aratásában mégis nagyon kevés munkást találunk, mert a papi szolgálatot elvállaltuk ugyan, de a szolgálatunkkal járó kötelességünket nem teljesítjük." (Homilia  Az Imaórák liturgiájában. Évk. XXVII. hét, szombat)

Nagy Konstantin a türelmi rendeletben a keresztény papoknak megadta ugyanazt a kiváltságot, mint amit a pogány papok élveztek, a császárok a papok számára bizonyos közjogi szerepet biztosítottak, a nehéz időkben a papok segíteni akartak és nagy jó szándékukban megfeledkeztek igazi hivatásukról.

Írja tehát, hogy milyennek kell lennie a jó lelkipásztornak. Abban a szellemben írja, ahogyan a római szellemi vezető réteg a Birodalmat és a Birodalomban saját szerepét felfogta. Alakjában sokszor vélik felfedezni az utolsó rómait és az első európait. Ez a feltételezés mindenképpen jogosnak látszik. Az utolsó római a római szellemi vezető rétegnek azzal a magasztos törekvésével írja a művét, hogy a római műveltséget, szellemet, jellemet átadja a barbár népeknek. Szent Gergely a maga előkelő környezetéből hozta ezt a nemes törekvést, de már egy magasabb szellemiséget, a magasabb keresztény műveltséget és a keresztény erkölcsöt kívánta továbbadni könyvében.

A pápa nagyon jól látta, hogy nagyon sok pap nem érti, és nem teljesíti magasztos hivatását.  Csak az előkelő címet hordja, a kiváltságokat élvezi, de nincs benne igazi papi lelkület. Nagy Konstantin ugyanazokat a jogokat és kiváltságokat biztosította a katolikus klérusnak, mint amit a pogány papság élvezett. Hordhatták a pogány papok ruháit. Aranyszájú Szent János egyik beszédében szól arról, hogy a papok ne díszelegjenek selyemruháikban. A püspököknek szenátori rangot adott, utódai pedig a püspököket megtették a városok, valamint a városok környéke   közigazgatási vezetőinek. Mindezek a papság figyelmét a lelkipásztorkodás felől a világ felé fordították.  

Ennyit a könyv megírásának hátteréről.



A könyvről magáról

 

A könyvet páratlan megbecsüléssel fogadták. Szent Leander sevillai püspök, aki - mint előbb hallottuk -, a bizánci udvarban együtt volt Szent Gergellyel, örömében csókokkal halmozta el a művet. Rögtön görögre, angolra, franciára fordíttatta. (Mondja egy 19. századbeli magyar fordító előszava. Noha akkor még sem angol, sem francia nyelv nem volt. A cikk szerzője.) De sorra következtek Keleten is a további fordítások: a görög (egyenesen Mauritius császár utasítására), majd tovább nyugaton a germán, olasz, spanyol fordítások is. Magyarra először 1858-ban fordították le. 

A századok során hosszú időn keresztül igen nagy megbecsülésben volt része: Hinkmár reimsi érsek szerint püspökszenteléskor a szentelendő azzal az ünnepélyes felszólítással kapta kézbe a könyvet, hogy annak utasításai szerint éljen, tanítson és kormányozzon. A mainzi zsinat 806-ban a Szentíráson kívül ennek a könyvnek az olvasását ajánlotta. A középkorban szenteléskor az evangéliumos könyvvel együtt a szentelendő püspök fejére tették, kezébe adták.

A továbbiakban pedig lássuk magát a könyvet.

A szerző a könyv bevezetésében megadja a könyv vázlatát:

"Könyvem négy értekezésre különül el, hogy rendezett fejtegetésekkel fokonként jusson el az olvasó lelkéhez. Mert a dolgok összefüggése kívánja, hogy először az fontoltassék meg, miképpen jusson el valaki a kormányzás magas tisztéig; majd ide becsületesen eljutván, hogyan éljen; aztán a helyes élet mellett hogyan tanítson; helyesen tanítván naponkénti elmélkedéssel lássa meg gyöngeségét."

Művének felosztása már a mi korunk nyelvén: első rész a jó papi működés feltételeiről, a második rész a helyes papi életről, a harmadik rész a lelkipásztor tanítói működéséről (ez a leghosszabb), a negyedik rész (mindössze egy fejezet) a pap napi önvizsgálódásáról szól.

A könyvnek ez a kiegyensúlyozott beosztása egyáltalán nem utal arra, milyen viharos történelmi körülmények között és milyen gyorsan készült a könyv. 

A könyv gazdag tartalma akkor tárul fel előttünk, ha a részletes tartalomjegyzéket felidézzük.

Íme, fejezetcímek az első részből: A tanulatlanok ne törjenek tanítói hivatalra; ne vállaljanak lélekvezetést azok, akik életükben nem gyakorolják azt, amit elméletileg elsajátítottak; a lelkipásztorkodás terhei; a megpróbáltatások semmibe veendők; a sikerektől félni kell; a lelkipásztori elfoglaltság a lélek összeszedettségét a legtöbbször meglazítja; azokról, akik a lelkipásztorkodásban tudnának az erények példaképei lenni, de saját kényelmüket keresvén, attól futnak; a lelkipásztori hivatal nehézsége elől alázatosságból menekülők akkor igazán alázatosak, amikor az isteni rendelkezéseknek nem szegülnek ellen...

A második rész: A lelkipásztor élete - fejezetből néhány cím:

Miként lássa el feladatát, aki egyenes úton került pásztori tisztébe? A lelkipásztor legyen tiszta gondolkodásában. A lelkipásztor cselekedeteiben legyen mindig példaadó. Legyen a lelkipásztor a hallgatásban okos, a beszédben hasznos. A lelkipásztor legyen a szenvedésben mindenkivel együttérző s elmélyülésben álljon mások fölött. Legyen a lelkipásztor a jóknak alázatos társa, a vétkezők bűneinek igazságos buzgalmú bírája. 

A harmadik rész: Hogyan tanítson a lelkipásztor.

Ugyancsak fejezetcímek. Milyen különbségnek kell lennie az igehirdetés módjában? Hogyan kell inteni a szegényeket, és hogyan a gazdagokat? Hogyan kell inteni a vidámakat és a szomorúakat. Miképpen intsük az alattvalókat és az elöljárókat? Miképpen kell inteni a szolgákat és az urakat? Miképpen intessenek a bölcsek és a tudatlanok? Miképpen intendők a szemtelenek és a szemérmesek? Miképpen intessenek a vakmerők és a gyermekdedek? Hogyan intendők a türelmetlenek és a türelmesek? Miképpen intendők a jóakaratúak és az irigyek? Hogyan kell inteni az őszintéket és a ravaszokat? És így tovább a feddés különböző módjai: a hallgatagok és bőbeszédűek, az alázatosak és kevélyek, zsugoriak és vétkesen adakozók, paráznák és tisztaszívűek, a bűneikkel dicsekvők, azokat csak szóval kerülők irányában...

A következőkben szeretnék egy részletet szó szerint idézni a műből, hogy ízelítőt adjak annak tárgyalási módszeréről.

Az első rész hatodik fejezete például így szól:

A lelkipásztori hivatal nehézsége elől alázatosságból menekülők akkor igazán alázatosak, amikor az isteni rendelkezéseknek nem szegülnek ellene.

Ez a cím.

A tárgyalás:

Vannak egyesek, akik csak alázatosságból menekülnek, nehogy olyanok elöljáróivá tétessenek, akikkel szemben magukat méltatlanoknak ítélik. De ezeknek az alázatossága - föltéve, hogy a többi erényekkel ékeskednek - Isten előtt csak akkor kedves, ha nem makacs annak a visszautasításában, amit parancs szerint hasznosan tudnának vállalni. Mert igazában nem alázatos az, aki megértvén az isteni intésnek őt elöljáróvá tenni kívánó akaratát, elutasítja az elöljárói tisztet. Hanem magát alávetvén az isteni rendelkezésnek, távol állván a megmakacsolás bűnétől, amidőn parancsot kap a lelkek kormányzására - magának és másoknak hasznára váló tulajdonságokkal ékeskedvén -, míg egyrészt attól szívében menekül, másrészt akarata ellenére is engedelmeskedik.

Ez egy kis fejezetecske. Talán a legrövidebb.

A második rész negyedik fejezete:

Legyen a lelkipásztor a hallgatásban okos, a beszédben hasznos.

A lelkipásztor a hallgatásban okos, a beszédben pedig hasznos legyen, nehogy az elhallgatandókat elmondja, az elmondandókat pedig elhallgassa. Mert amint a vigyázatlan beszéd tévedésbe ejti, ugyanúgy a helyén nem való hallgatás meghagyja a tévedésben azokat, akik felvilágosíthatók lettek volna. Mert a vigyázatlan pásztorok gyakran az emberi kegy elvesztéséből félvén nem merik szabadon megmondani az igazat. Az Igazság szavai szerint a nyáj őrizetét már nem a pásztorok odaadásával, hanem béresek módjára végzik, mert a farkas jöttére elfutnak, és csendben elrejtőzködnek (Jn 10 12). Ezért feddi meg őket az Úr a próféta által mondván: Ugatni nem tudó kutyák (Iz 56 10). Ezért panaszkodik ismét mondván: Nem keltetek fel ellenállásra, sem falat nem emeltetek Izrael háza számára, hogy helytálljatok a harcban az Úr napján (Ezek 13 5). Ellenállásra felkelni t. i. annyi, mint nyílt szóval szembeszállni a nyáj védelmére a világ hatalmasságaival. És az Úr napján helytállani a harcban annyi, mint a gonoszok törekvéseinek az igazság szeretetéből ellenállni. Az igazat megmondani félő lelkipásztor mi egyebet tesz, minthogy a hallgatás formájában megfutamodik. Ha ellenben a nyáj védelmére kel, falat vet közbe az ellenségnek Izrael házáért.

És így tovább.            

Írásaiban nem az elvont gondolkodás, hanem a gyakorlati igazságok mesterének mutatkozik. "Nem arra akarja olvasóit megtanítani, hogyan kell helyesen gondolkodni, és élesen megkülönböztetni, hanem hogyan kell erényesen élni." (Babura László Szent Gergely életrajzában.)

A könyvön látszik, hogy szerzője nagyon alaposan ismeri a Szentírást. Amikor a világtól visszavonult és a saját maga által alapított kolostorban egyszerű szerzetesként élt, őszinte odaadással merült el a Szentírás tanulmányozásába. Justinus, akit talán az első keresztény tanítónak nevezhetnénk, a Szentírást tette tanítása alapjává. A Szentírásból kiindulva magyarázta az életet. Nagy Szent Gergelynél is ezt a törekvést fedezhetjük fel: minden élethelyzetet a Szentírásból kiindulva magyaráz.

Ahol a könyv erénye, ott a hibája is. Erőlteti a Szentírás alkalmazását. A Szentírás magyarázatánál ismerjük az accommodatio per extensionem magyarázati módot. Ennél a magyarázatnál a szó értelme megmarad, de az értelmét már másra visszük át. Például: a 40. zsoltár arról énekel, hogy boldog, aki gondját viseli a szegénynek. "Boldog, aki gondol a szűkölködőre és a szegényre, az Úr megmenti majd a csapás napján." 2. vers. A Szentírás eredeti értelme az, hogy Isten megmenti a szegényt.  A szerző azonban ezt kiterjeszti a pápára: Boldog, aki megmenti a pápát...

A Szentírás alkalmazása a végletekbe megy. Íme, egy példa: (Az ószövetségi főpap ruházatát veszi alapul. A ruha színe és aranya a mintája a szentek erényeinek.) "A szentek elméje leginkább akkor magasztaltatik fel, amikor kívülről úgy látszik, hogy a legmegalázóbb dolgokat szenvedik. Az aranyhoz, kékhez és bíborhoz kétszer festett karmazsin selyem is járul, hogy a belülre látó bíró szemében minden jó erényt a szeretet díszítsen, s mindenek, amelyek az emberek előtt fényben ragyognak, a titkos ítélőbíró szemében belső szeretetnek tüzétől égjenek. Amely szeretet aztán, mivel egyszerre szereti Istent és a felebarátot, mintegy kettős színben tündököl. Mert aki úgy áhítja Teremtőjének szemléletét, hogy felebarátai gondozását elhanyagolja, vagy úgy viseli gondját felebarátainak, hogy ellankad benne Isten szeretete, annak vállravaló díszéből hiányzik a kétszer festett karmazsin selyem. De míg a lélek a szeretet parancsára törekszik, kétségtelenül hátra van még, hogy a test önmegtagadás által sanyargattassék. Ezért adatik a kétszer festett karmazsinhoz sodrott bisszus."

A következtéseket az ároni papság öltözetének elemzése alapján vonja le. A megállapítások kifogástalanok, kár őket a Szentírásnak erre az erőltetett magyarázatára alapozni. A Szentírás magyarázatának ez a módja az accommodatio per allusionem. Az átvitt alkalmazás. Nemcsak az alany változik meg, hanem a szavak értelme is.

Hallgassunk meg tehát lelkipásztoroknak szóló tanítást a könyvből.

Akkor a legnagyobb, amikor elszakad a Szentírás erőltetett magyarázatától, és saját gondolatait adja. "Legyen a lelkipásztor a jóknak alázatos társa, a vétkezők bűneinek igazságos buzgalmú bírája." Ez a hatodik fejezet címe. Kifejti benne, hogy azért legyen társa a jóknak, mert mikor Isten az embert megteremtette, csak az állatokat vetette az ember hatalma alá (Uralkodjatok tenger, halai, az ég madarai és minden állat fölött.), de az embereket nem. Ezért az összes előljárók ne helyzetük hatalmát, hanem állapotuk egyenlőségét vegyék fontolóra s az embereken ne uralkodni, hanem nekik használni akarjanak.

Néha ércbe kívánkozó megállapításai vannak: Non debetur honor elationi!

Nem jár tisztelet a felfuvalkodottságnak! - Érezzük ennek a megállapításnak szellemességét és örök erejét? Mert milyen sokszor megijednek az emberek felfuvalkodottságtól, és tisztelik azt, aki felfújja magát. Nem jár tisztelet a felfuvalkodottságnak.

Nyugodt tengeren a járatlan is elkormányozza a hajót, a viharoson még a járatos is zavarba esik. (9. f.)

Akinek helyzeténél fogva szükségszerűen magasztos dolgokat kell hirdetnie, ugyanezen szükségszerűségnél fogva magasztos dolgokat mutasson. Non praesse, sed prodesse! - mondja. A latin szójáték a magyarban nem jelenik meg: Nem elől járni, hanem használni!

A világi tevékenységeket néha másokért el kell viselnünk, de soha nem kell szeretetből keresnünk.

Az elöljáró törekedjék arra, hogy szeressék. Nehéz ugyanis, hogy egy igazságokat hirdetőt, szívesen hallgassanak, ha nem szeretik.

Ha a lelkipásztor jobban belebonyolódik a világi dogokba, mint szükséges volna, belefeledkezik az útba és elfelejti, hová tartott.

A lustáknak meg kell mondani, hogy ha nem tesszük meg, amit tennünk kellene, amikor lehet, nem sokkal később akkor sem tudjuk megtenni, ha akarjuk. És idézi Jézus Sirák Fia könyvét: Aki a szelet lesi, soha nem vet, és aki a felhőket nézi, soha nem arat. (11. 4) Mert attól fél, hogy a szél elviszi a magot, tehát nem vet, és a felhőket nézi, nem esik-e, fél az esőtől, azért nem arat. Olvastuk a Szentírást. Felfigyeltünk rá? Én azóta szem előtt tartom ezt, amióta a Liber Regulae Pastoralist olvastam.

Az egész művet fel lehetne hozni példának arra, milyen alaposan ismeri a Szentírást. Álljon itt azért még egy hely bizonyítékul.

"Sokszor eredményesebben beszélhetjük rá a kevélyeket a jóra, ha előmenetelüket inkább nekünk, mint a maguk számára mondjuk hasznosnak, s ha inkább érettünk, mint önmagukért kívánjuk, hogy megjavuljanak. Könnyen hajlik ugyanis a jóra a kevély, ha azt hallja, hogy engedékenységével másnak használ. Azért Mózes is, bár Isten volt az, aki őt a pusztában felhőoszlop által vezette, mégis midőn Hobábot, rokonát a pogányságból megtéríteni, s a Mindenható szolgájául megnyerni akarta, így szólt Íme, elindulunk arra a helyre, amelyet nekünk fog adni az Isten; jöjj velünk, s jót teszünk veled, mert jót ígért az Úr Izraelnek. - Az felelé neki: Nem megyek veled, hanem visszatérek szülőföldemre. Ám ő mondá: Ne hagyj el minket; te ugyanis tudod, hol kell tábort ütnünk a pusztában, légy tehát vezetőnk (IV Móz 10 29-31). Pedig nem az út ismeretlensége aggasztotta Mózest, hanem mint okos ember, a kevélytől vigasztalást kért, hogy azt visszaadhassa; útmutatóul szólította fel. Azt tette tehát, hogy kevély hallgatója könnyen hódoljon meg jóra intő szavának ezért, mert nélkülözhetetlennek véli magát.

Az adakozók számára is kiegyensúlyozott szabályokat ajánl:

Arra kell inteni az irgalmas szívvel a sajátjukból adakozókat, ne feledjék, hogy az Egek Ura őket földi alattvalóik gondnokaivá rendelte, s alázatosak legyenek az adakozásban tudván, hogy amit elosztanak, az a másé. A kapott javak kiosztása közben gondolják meg, hogy ők mások szolgálatára rendeltettek, s ne kevélység, hanem a félelem szállja meg szívüket. Azért jól vigyázzanak, hogy a rájuk bízottakat igazságosan osszák ki: nehogy azoknak adjanak, akiknek nem kellene, és azoknak nem, akiknek  kellene; annak sokat, akinek nem kellene  adniuk, akinek pedig sokat kellene adniuk,  annak keveset adjanak; hogy meggondolatlanságukban haszontalanul el ne pazarolják javaikat; hogy késlekedésükkel a kérőket károsan ne gyötörjék, hogy már itt a földön ne óhajtsák viszonoztatni jótettüket; hogy adományok ékességét a mulandó dicséret kívánása meg ne semmisítse; ne tapadjon szomorúság ahhoz, amit adakoznak; hogyha jól adakoznak, fölötte ne örvendjenek, és semmit se tulajdonítsanak maguknak, ha minden jól megtesznek is, nehogy különben mindent megtévén minden elveszítsenek. S hogy az adakozás erényét ne tulajdonítsák maguknak, íme, mit mond az Írás: Ha valaki szolgálatot tesz, mintha azon erővel tenné, amelyet Isten oszt ki (I Pét 4 11) Hogy a jócselekedeteknek mértéken túl ne örvendezzenek, hallják a Szentírás szavait: Mikor mindent megtesztek, ami nektek parancsolva volt, mondjátok: Haszontalan szolgák vagyunk, ami kötelességünk volt, azt cselekedtük.(Luk 17 10) Hogy az adakozás szomorúság nélkül történjék, íme, ezt olvassuk: Mert Isten a jókedvű adakozót szereti. (II Kor. 9 7) Az adakozásból ne történjék múlékony dicséret kívánása, s ezért szól az Írás: Ne tudja a balkezed, mit cselekszik a jobb kezed. (Mt 6 3) Azaz, hogy a kegyes adományozáshoz ne járuljon földi dicsőség, s a jótékonykodáshoz ne társuljon kegyhajhászat. A jótettek viszonzásának kívánása ellen ezek a Szent Írás szavai: Mikor ebédet vagy vacsorát szerzel, ne hívjad barátaidat és testvéreidet, se rokonaidat és gazdag szomszédaidat, nehogy ők is viszont meghívjanak és visszaadják neked; hanem mikor lakomát adsz, hívd meg a koldusokat, bénákat, sántákat és vakokat. És boldog leszel, mivel nem tudják viszonozni neked. (Luk 14 12-14) A lassú helyett a gyors adakozást parancsolja a Szentírás: Ne mondd barátodnak: "Menj és jöjj vissza, Majd holnap adok!" Holott tüstént adhatnál. (Péld. 3 28). Hogy a bőkezűség ürügye alatt vagyonukat haszontalanul el ne pazarolják, így köti a szívükre az Írás: Aki szűken vet, szűken is arat. ((II Kor 9 6) Midőn kevés is elég, ne adjanak sokat, mert aztán nem bírván elviselni szegény sorsukat, maguk is türelmetlenségre fakadnak, mint az Írás mondja: Nem úgy, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek pedig nyomorúságtok, hanem egyenlőség szerint, most a ti bőségtek pótolja azoknak szűkölködését, hogy az ő bőségük is pótolja majd a ti szűkölködésteket. (II Kor 8 13-14)

És így tovább.

Ezzel a bő idézettel egyben tárgyalási módját is bemutattam.

Talán egy dologgal vagyok még adós. Hogyan lehet az, hogy idő múltával a mű szinte elmerült az ismeretlenségben?

Annyira eltűnt ugyanis a könyv a közérdeklődés látóhatáráról, hogy ma jobbára csak szakemberek tartják számon.

Bizonyára nem azért, mert amit mond, nem megfelelő, hanem inkább a tárgyalási módja miatt.  Aquinoi Szent Tamás művei már csak jelentős alkotásai a teológiának, mégis a XIX. sz. elejére úgy megfeledkeztek róla, hogy a francia felvilágosultak Szent Tamás könyvéből vett ellenvetésekkel támadták a katolikus teológusokat, akik nem tudtak rá válaszolni, mert nem ismerték Szent Tamást, akinek műveiben ott voltak a feleletek.

A könyv záró gondolatait szeretném ismertetésem végén idézni. Saját magát inti benne az alázatosságra.

Szükséges, hogy midőn erényeink sokasága hízeleg nekünk, vessük gyarlóságunkra lelki szemeinket, s az annyira üdvös alázatosságra ébresszük szívünket; ne azt a jót vegyük szemünkre, amit tettünk, hanem inkább, amit tenni elmulasztottunk: hogy míg gyarlóságunk érzetében magunkat megalázzuk, az alázatosság Ura hathatósan megszilárdítson a jóban. A mindenható Isten is azért szokott úgy tenni, hogy míg jelentősen tökéletesekké teszi az elöljárókat, némiképpen gyarlóknak hagyja őket: hogy gyarlóságaik hibafoltjairól se feledkezzenek meg, s egyáltalában ne kevélykedjenek nagy dolgaikkal, mikor még kicsinységekkel is nehezen küzdenek meg, fordítva: éppen azért meg még a kicsinységeket sem bírják maguk alá gyűrni, értékesebb tetteikkel se merészkedjenek kevélykedni."

A könyv végén elköszön a ravennai érsektől, akinek önigazolásul megírta könyvét.  Engedjék meg, hogy a könyv befejező mondatát eredetiben idézzem: 

"Ecce bone vir, reprehensionis meae necessitate compulsus, dum monstrare, qualis esse debeat pastor invigilo, pulchrum depinxi hominem pictor foedus; aliosque ad perfectionis littus dirigo, qui adhuc in delictorum fluctibus versor. Sed in hujus quaeso vitae naufragio orationis tuae me tabula sustine, ut quia pondus proprium deprimit, tui meriti manus levet.

"Íme, jó ember! a tőled kapott megrovás érlelte meg bennem az elhatározást, hogy megmutassam: milyennek kell lennie a lelkipásztornak. Megfestettem a szép embert, ki magam csúnya vagyok, s másokat tökéletesség révébe irányítok, ki magam is még a bűnök hullámaiban küszködöm. De kérlek, tarts fel az élet hajótörésében imádságod mentődeszkájával, hogy mivel saját terhem elmerít, a te érdemed keze felemeljen."