index.php
greg_fej1.gif


Utolsó frissítés: 2017.09.26.

Tanulmányok



 

Rostetter Szilveszter: A gregorián esztétikája

(Elhangzott: 2004. nov. 13. Veszprém)

 

           Az emberek többségének annyi fogalma van a gregoriánról, hogy az valamilyen egyszólamú egyházi "papi" zene, amivel bizonyára lehet imádkozni, de nem könnyen megjegyezhető. Folyondár dallama és a nem markáns, "lebegő" ritmikája miatt ma már csak olyan "régészeti lelet", amelyet elismerünk, de nem tudunk mit kezdeni vele. A zenészek (elsősorban világi zenészek) e "régészeti leletben" találják meg az egész Európai műzenekultúra forrását, a többszólamúság kialakulásának csíráját, s ezzel meg is elégszenek. E csíra a zenei elemek rendszerezésének kezdete óta jelen van a liturgikus zenében, míg végül az egyes népek sajátos zenéivel való kölcsönhatás, és a belső öntörvényű fejlődés során létrehozta a maga polifonikus formáit, amelyek a köldökzsinórt elszakítva önálló, új életet kezdtek élni, megteremtve Palestrinát, Bachot, Mozartot és Wagnert... A dallamrendezés, elemzés az Ószövetségi Szentírás görögre ill. latinra fordítása kapcsán vált szükségessé, hogy a megfelelő dallamképlet illeszthető lehessen az új szöveghez. Ez voltaképp a tropizálás kezdete, ahogyan a többszólamúság kezdeti megjelenése sem más, mint egyfajta tropizálás, betoldás.

           Az Egyház a gregoriánt mindmáig hivatalos liturgikus zenéjének ismeri el, s vannak kezdeményezések régi fényének, funkciójának visszaállítására. Ezért kell tehát körbejárnunk a témát esztétikai, befogadási oldalról, hogy ez segítsen egyrészt a hívek számára az Isten igéjének érzelmi úton történő elmélyítésében, másrészt a világiaknak megmutatni azt, hogy a gregorián funkcionális, alkalmazott zene, a saját közegén belül él igazán, nem holt anyag, tehát elmondhatjuk, hogy a gregorián az európai műzene élő forrása.

           A gregorián nem pusztán az Egyház hivatalos egyszólamú, latin nyelvű éneke, hanem több annál: - főleg kezdetben - az ének a liturgia megjelenési formája. Célja - azon túlmenően, hogy a fennhangon recitált, egyszerű dallammal előadott szöveg megkönnyíti az értelmes felolvasást, a szöveg tagolását, így értelmezését - az, hogy míg az Ige verbális hirdetése értelmünkre hat, a hangok a verbális üzenet szóban ki nem fejezhető tartalmát ültetik lelkünkbe, tehát az Isten igéjével való érzelmi azonosulást segíti elő. Mint az Európai zenekultúra meghatározó forrása, egyetemes történelmi jelentőséggel bír.

           Eredete ködbe vész, mint a népdal eredete, még ha összetevőiről mégoly sokat is tudunk. Évszázadokon keresztül éppen úgy szájhagyomány útján terjedt, mint a népdal, éppen úgy egy meghatározott társadalmi réteg, osztály saját dallamkultúrája, mechanizmusa azonban gyökeresen eltér a népköltéstől. Internacionális jellegét mutatja, hogy nyelve egyik népnek sem anyanyelve, még ha terjesztői a latin nyelvcsaládból valók is. Hogy tematikáját mindig a napi liturgia határozza meg, ez még párhuzamba hozható lenne a népdal használati "regulájával", "művészet" volta azonban rácáfol erre. Művészet, tehát tanítható. Terjedésében a tanítás legalább olyan fontos szerepet játszik, mint az istentiszteleten betöltött funkciója. A zsolozsmaórák ugyanis zárt körben zajlottak, az énekes misék pedig nem feltétlenül hoztak volna létre olyan intenzív kölcsönhatást az egyes régiók helyi muzsikájával. A káptalani iskolákban az írás, olvasás, ének és latin nyelv oktatásának anyaga a zsoltárok voltak. Ez az a momentum, ahol tetten érhető az egyház zenéjének gyökérverése, beékelődése az egyes népek folklórjába, a dialektusok kialakulásának útja. Az oktatás során a diákok észrevétlenül elsajátították a zsoltárok kétsoros, gondolati rímekből álló, antik költészeti forma sugallta dialektikus gondolkodásmódot is. Ez az, ami alapvetően meghatározza Európa művelődését, kultúrájának egészét, a kis-ázsiai, észak-afrikai és dél-európai népek sajátos kultúráinak integrálása (s nem asszimilációja!) által.

           A liturgiával együtt e kultúra is terjed, kihat az egyes népek művészetére, új elemekkel gazdagítja azt, amely azután visszahat a központi dallamanyagra is. Helyi variánsok, nyelvjárások alakulnak ki, melyek oly mértékben gazdagítják a központi repertoárt, hogy időről időre szükségesnek mutatkozik valamiféle rend szerint megnyesegetni a túlburjánzott irodalmat. A repertoár legnagyobb szabású nyirbálása a Tridenti Zsinaton történt, amikor a liturgikus drámákat egyszersmind száműzték a templomból, az igen népszerű szekvencia-irodalomból pedig mindössze négyet hagytak meg mutatóba. Ezáltal valóban igen gondosan kiválogatott, isteni sugalmazású, a liturgikus tartalomhoz méltó, azt elmélyítő zenei szépséget kaptunk örökrészül.

           Miután a liturgia szövegét eleinte mindvégig fennhangon recitálták, énekelték, tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy a liturgia maga is zene, így a gregorián a liturgia közege, annak megjelenési formája. A II. Vatikáni Zsinat Konstitúciójának 112. pontja kimondja, hogy a gregorián, mint egyházi zene, meghatározott jelleggel és rendeltetéssel bír - istentiszteleti keretek között, mint annak lényeges eleme, maga is sacrum, mely kitűnik szentségével és a forma tökéletességével, így a liturgikus szimbólumok közé sorolhatjuk. A korális az ember, az alkotó akaratából született eszköz Isten dicsőítésére és az ember megszentelődésére. Miután a liturgia közvetlen hordozója, egyetlen más művészet sem áll olyan szoros kapcsolatban a liturgiával, mint a zene. Az énekelt imádság folytán az ember emocionálisan mélyebben vesz részt Isten imádásában. A hangok, dallamok jelentése felidézi a szöveget is, így különböző nyelvű népek közös imádságára is alkalmas. Ezért is mondja Szent Ágoston, hogy aki énekel, kétszeresen imádkozik. A közös ének nemcsak az egyes hívek áhítatát mélyíti el, hanem a hívek közösségének leghatékonyabb megteremtője. Szerepe mára elhalványult, a liturgia hordozójából annak kísérő elemévé lett, de eredeti funkciójában él az ünnepi, énekes misék celebránsainak éneke által. Sokan szemére vetik, hogy a nép nem tud aktívan bekapcsolódni a gregorián éneklésébe, így passzív szemlélője marad az istentiszteletnek. Nos, a korálist éneklő schola nem különálló testület, aki mindenkitől függetlenül végzi dolgát, hanem a hívek képviselőjeként cselekszik, a hívek nevében, csakúgy, mint a celebráns. Ahogyan a híveknek megvan a szerepük pl. az átváltoztatás alatt, tanúskodni a kenyér testté és bor vízzé válásáról, hogy aztán az Eucharisztiában egyesülhessenek Krisztussal Krisztusban, úgy a képviseletükben, a napi liturgia imáinak megfelelő, énekes elmondása is igényli az aktív részvételt: olyan ez az aktív hallgatás, mint amikor mondjuk egy demonstráció alkalmával a tömeg nevében egy-egy vezérszónok szól a megszólítotthoz. Az aktív részvételt hiányolók, úgy látszik, az énekes dialógusokat és akklamációkat, sőt, a válaszos zsoltárt és az Evangélium előtti vers Allelujáját figyelmen kívül hagyják.

           Az egyes dallamok szöveghez fűződő kapcsolatát legszembetűnőbben a mondatelemzés során elemezhetjük: már az olvasmánytónusok is, de főleg a passió-tónusok dallamvégződései különbséget tesznek kérdő, kijelentő és felkiáltó mondat között, tagolják az egyes mondatrészeket, segítve az összefüggések gyors megértését. A zsoltárok strófikus szerkezete dallami sztereotípiákat hoz, ami dallamkeret – a szöveg tartalmától függően – improvizált változatokat eredményezhet, a zsoltárok tanítását érzelmi úton alátámasztandó. Az egyes modusok, tónusok kiválasztása már a szöveg hangulati szempontból való megközelítése alapján történik. Más egy örömteli, Krisztus feltámadását hirdető antifóna dallama, mint a keresztségre és a megtérésre felkészítő nagyböjtieké. Ellentmondani látszik, hogy pl. a Húsvét ünnepi mise introitusa: Resurrexi et adhuc tecum sum, alleluja egyáltalán nem tűnik örömtelinek. Ha jobban belegondolunk, rendkívüli dramaturgiai érzékenységet fedezhetünk fel: Krisztus halálának harmadnapján, amikor már-már beletörődnek a megváltozhatatlanba, hogy a Mester nincs többé, ki-ki a saját jövőjét tervezi, egyszer csak jön a hír: Feltámadt! Először is nyilván zavar támad, bizonytalanság, sőt, kételkedés, az első gondolat nem lehet az öröm, csak az, hogy utánajárjanak a dolognak. Krisztus, mikor mondja: "Feltámadtam, és újból veled vagyok, alleluja", nem eufórikus állapotban mondja, hanem a misztérium magyarázatának áhítatával. E bizonytalanságot eloszlatja aztán a szekvencia, amely valóban az Evangéliumot vezeti be, már valóban a Feltámadásnak az örömét, s nem pusztán a tényét hirdetve.    

           Ha a gregorián éneket liturgikus környezetétől elszakítjuk, életterétől fosztjuk meg, így valóban "régészeti leletté" degradálódik, ám itt valamit meg kell jegyezni. Egy templom, ha már nem funkcionál, lerombolták, s csak pár kő jelzi helyét, az attól még megszentelt hely, őrzi szentségének emlékét. Ugyanez igaz a gregoriánra is: világi hangversenyen is megőrzi szentségét, ha hiteles előadók közvetítik a befogadók felé, még ha nem is teljes pompájában, jelképrendszerében tárul elénk. Mibenlétét meghatározandó egy lengyel pap-muzsikus, Nawrowki találóan fogalmazta meg 1928-ban: "A gregorián dallamok egyszerűek, felemelőek, s az a különbség közte és a világi dallamok között, mint a miseruha és a divatos női kosztümök, mint a templomépület és a vasútállomás, vagy a szentkép és a sztárfotó között".

           A gregorián egyeseket magával ragad, másokat - absztrahált bemutatása folytán - untat. Ahhoz, hogy igazán megszeressük, meg kell ismerni, ahogy a középkori diák is megismerte iskolai tanulmányai során, meg kell érteni, csakúgy, mint az általa megjelenített liturgiát, és annak szimbólumait. Ahogy Isten igéjét is érthető hangon, tagolva kell hirdetni, hogy érthető legyen, a gregoriánt is igényesen, jól kell előadni, hogy valóban a szöveghez méltó érzelmi elmélyülést idézzen elő. Természetesen azok számára, akik "be vannak oltva" zene ellen, mindig idegen és unalmas marad, még ha egyházi személyről is van szó, ám ez semmit sem csökkent értékéből. Pusztán zenei szempontból szemlélve pedig, liturgikus tartalmát nem ismerve, a forma tökéletességének appercipiálása ellenére sem képes betölteni hivatását: verbális tartalom nélkül nem képes elmélyíteni a hitet, emocionálisan tehát meghatározhatatlan irányba hat, s hangversenytermi megszólaltatása ezért okozhat közömbösséget. Ezért fontos számára a liturgikus környezet, ahol viszont az ember Istennel folytatott párbeszédét teszi közvetlenebbé az érzelmekre ható ereje által.

           Szent Ágoston fejti ki először az ének lenyűgöző hatását, ami által az imádság egész bensőnket áthatja, nemcsak értelmünket, hanem a szavakkal ki nem fejezhetőt is érezteti, teljessé tesz tehát.

           Az esztétika alaptétele, hogy a műalkotás az objektív valóság tudatunkban történő visszatükröződése. A gregorián zene számára az objektív valóság Isten igéje. Esztétikai értékét tehát az határozza meg, hogy a dallam kifejezőereje, kifejezési eszközei korrelálnak a liturgikus szöveg tartalmával. Ezen az alapon jól tájékoztatnak bennünket az egyes kolostorok, székesegyházak és egyéb templomok repertoárjában szereplő dallami variánsok, mely során lemérhető, milyen szinten művelték eleink az éneklést. Tény, hogy a hívek hosszú időn keresztül valóban csak "szemlélői" voltak a liturgikus eseményeknek, egyfajta színház volt számukra, nem csoda hát, hogy idővel a szent zenét egyre-másra kiszorította a világi zene. Jellemző, hogy pl. 1825. aug. 20-án a Veszprémi Bazilikában felajánlásra Mozart: Varázsfuvola c. operájának nyitányát játszották. E folyamat visszafordítására, a gregorián, és a közvetlenül belőle fakadó egyházi vokálpolifónia rangjának visszaállítására szövetkezett a Kaspar Ett és kollegái által elindított Cecília-mozgalom, melynek irányelvei a II. Vatikáni Zsinatban is megfogantak.

          Ha elfogadjuk, hogy a zenemű az objektív hangzó valóság visszatükröződése, úgy meg kell jegyeznünk, hogy a hangzó valósághoz hozzátartoznak a letűnt korok termékei is. Így a gregorián tehát nemcsak morfológiailag, hanem szenzuálisan is e hangzó valóság része, azaz nemcsak a többszólamúság kialakulásában van szerepe, nemcsak a belőle merített végtelen gazdagságú középkori és reneszánsz énekes repertoár kimeríthetetlen kincsesbányája, hanem a későbbi, látszólag más műfajban alkotó szerzőknek is a fő ihlető eleme, origója. Richard Wagner pl. a párizsi Notre Dame-ban hallott korális varázsából származtatja inspirációjának forrását. Gounod is hasonlóképpen nyilatkozik: a közönség nem is tudja, hogy melódiáiban többnyire gregorián ihlette dallamokat hallgat. Mozart pedig egész művészetét odaadta volna cserébe egyetlen prefáció szerzőségéért. A gregoriánhoz nyúlnak vissza a XX. sz-i, és a mai szerzők is, ha tisztulni kívánnak. A gregorián tehát az a gyökér, amelyet lehet táplálni, hogy új hajtást hozzon, lehet elszakadni tőle, lehet nélkülözni, sőt, tagadni. Egyet nem lehet: megtagadni

           A gregorián tehát nemcsak énekforma, hanem életforma is, a liturgia életterének éltető, közösségteremtő, hithirdető szimbóluma.