index.php
greg_fej1.gif


Utolsó frissítés: 2017.10.17.

Tanulmányok



 

Nagy Szent Gergely és a nyugati liturgiatörténet:

kulcsfigura vagy identitás-elem?

 

Harald G. Buchinger, Bécs

(Elhangzott: 2004. március 27. Budapest

Gregorius Praesul - ünnepi szimpózium)

  

Nagy Szent Gergely a liturgiatörténet kulcsfigurájának számít. A római egyházat a későantik kor és a középkor átmenetének idején kormányozó, ám Nyugaton és Keleten egyaránt tisztelt egyházatya képét mindenek előtt a liturgia terén kifejtett munkássága határozza meg. Hogy liturgia-teremtő működésének különleges méltóságát képileg is megjelenítse, utókora szívesen ábrázolta galambbal. Eszerint tehát sugalmazott (inspirált) szerzőnek kellett lennie; s ezáltal a római egyház Gergely neve alatt kodifikált liturgiája megtámadhatatlan legitimációhoz juthatott. Konkrétan: ez az igény az istentisztelet legfontosabb elemeivel kapcsolatban merül fel. Gergelynek tulajdonítják egyfelől azokat az előima-szövegeket (prefációkat), amelyeknek gyűjteménye az ún. gergelyi szakramentárium, s amelyek többsége később bekerült a római misekönyvbe; ma is ezek alkotják miseliturgiánk imaszövegeinek alapvető rétegét. Ezen a jól ismert elefántcsonttáblán - amelyet vélhetőleg a 10. században faragtak Metzben s ma a bécsi Művészettörténeti Múzeumban őriznek - Gergely egyértelműen egy prefáció "megszületése" pillanatában látható: Vere dignum et iustum est, aequum et salutare... Másfelől pedig hagyományosan "gregorián éneknek" hívják azt az énekmódot és -állományt, amely a római liturgiának a maga mással össze nem téveszthető arculatát adja, s amelyet még a legutóbbi egyetemes zsinat is "a római egyház saját énekeként" jelölt meg. Amint a diurnálék egyik legrégibb kódexének kötéstábláján látjuk, Gergely nem pusztán a szöveget diktálja; a szkriptor a neumák révén inkább a dallamfolyamatokat jegyzi le. Az egyházzenét mint olyat az efféle ábrázolások útján vezetik vissza az "inspirált" pápáig.

És valóban: a római templomi énekek legkorábbi fennmaradt könyvei csakúgy, mint a prefációszövegek a gergelyi szerkesztést vallják eredetüknek. De valóban e pápa rendező keze-munkája volt-e az, amely a római egyház istentiszteletének évszázadokon átörökített alakját megteremtette? A nyugati liturgiatörténetben számba vehető tényleges jelentőségének vizsgálata azt mutatja, hogy a hatástörténet és a történeti valóság között ez esetben széles szakadék tátong.

A következőkben megkíséreljük összefoglalni, amit Nagy Szent Gergelynek a római liturgia fejlődéstörténetében kimutatható szerepéről tudni lehet. Ennek során szigorúan történeti eszközökkel dolgozunk: összegyűjtjük a korabeli utalásokat - ehhez azonban csak szórványos feljegyzések állnak rendelkezésünkre -, majd nyomon követjük, miként bontakozott ki Gergely halála után a nagy pápa liturgikus tevékenységét illető felfogás. Végül arra kérdezünk rá: mennyire állja ki a kritika próbáját alapjaiban a liturgikus szövegek, énekek vagy egész liturgikus könyvek Gergelynek-tulajdonítása.


1. Történeti tanúságok


1.1    Utalások Gergelyre: kevés érdemi információ

A késő-középkor római liturgiájáról szóló híradások általában igen szűkszavúak. Azokból a helyekből, amelyekben a korszak liturgikus gyakorlatára Gergely maga utal tételesen, már igen differenciált, kifinomultan fejlett liturgiát sejthetünk meg. E néhány utalás azonban korántsem rajzol összefüggő képet számunkra. A szórványos információk jórészt erratikus vándorelemek; a tudományos kutatás ezért leggyakrabban vitatja ezek igazságértékét.

Híressé vált Gergelynek a Canterbury-i Ágostonra való hivatkozása, amelyben a pápa az Angliába küldött hittérítőt az őshonos vallási gyakorlatokkal szembeni integratív magatartásra buzdítja, olyan missziós "stratégiára" tehát, amelyet ma leginkább a keresztény hit és liturgia offenzív inkulturációjának neveznénk. A liturgiatörténet számára azonban ennél is fontosabb Gergely - jószerével csak szakkörökben ismert - levele a syracusai Jánoshoz, amely kétségkívül sok fejtörést okoz a kései értelmezőnek. A szicíliai püspök tanács- és utasításkérő levelére adott válaszirat nyilvánvalóan csak a párbeszéd felét tartalmazza; s minthogy az érintett problémák a levelezők között jól ismertek voltak, ráadásul Gergely érvelése nem nélkülöz bizonyos polemikus élt, alig juthatunk közel a felvetett kérdések legbelső lényegéhez. Gergely mindenesetre tartózkodó álláspontot foglalt el ama javaslattal szemben, hogy a konstantinápolyi egyház liturgikus gyakorlata felé kellene fordulni; egész konkrétan az Alleluja pünkösdön kívüli használatáról, az alszerpap miseköntöséről, a Kyrie eleisonról és a Miatyánk közvetlenül kánon utáni elmondásáról volt szó.

Értékes bepillantási lehetőséget kínál viszont a római liturgia kibontakozásába az a negyven homília, amelyet Gergely maga írt az evangéliumi olvasmányokhoz a liturgikus év különféle alkalmaira. Még ha nem mindegyik részlet bizonyul is vitathatatlannak, a beszédek jól illusztrálják a római stációliturgia történetét és dokumentálják szentírási olvasmányainak rendjét. Gergely homíliái mindenekelőtt a nagyböjti és böjt előtti időszakról mondanak sokat.

A többi közvetett vagy közvetlen utalások a gergelyi írott életműből viszonylag elszigeteltek; olyan pontos információkról van szó, amelyek részben megerősítik, ami más forrásokból már ismert, részben azonban félrevezetőek, vándorelemek vagy töredékesek.

 

1.2    Korai külső bizonyítékok: szórványos utalások a liturgiára

Vélhetőleg még Nagy Szent Gergely életében megindult annak a rendelkezésnek az áthagyományozása, melynek értelmében a diakónusok nem tölthetnek be kántori szerepet a liturgiában. A liturgikus szolgálatoknak ez az újrarendezése kétségkívül fontos lépés volt a professzionális liturgikus ének önállósodási folyamatában, még ha Gergely intézkedése elsősorban "a zsoltárok és a többi olvasmányok" előadására vonatkozott is. A tulajdonképpeni és önálló liturgikus-zenei tevékenység elindulásáról vagy éppenséggel egy schola cantorum Gergely általi felállításáról azonban még szó sem lehet.

Úgy tűnik, egy szemtanú jelentésére vezethető vissza a Tours-i Gergelytől ismert híradás arról a nevezetes, háromnapos istentiszteletről, amelyet Gergely pápa az 589-590-es járványkatasztrófa idején rendelt el, s amely lényegileg zsoltározásból és litániákból állt. A litániás processziók, úgy tűnik, Gergely szívéhez amúgy is közel álltak.

Gergely sírverse egyáltalán nem említi liturgikus tevékenységét, a pápai krónika azonban igen. A római püspökök könyvének Gergelyről szóló bejegyzése egyebek mellett utal arra, hogy "az eukarisztikus kánoni imát kibővítette a 'rendezd el a Te békédben napjainkat'[*]... formulával." Ez az információ nem egészen pontos, mivel Gergely nem pusztán kibővítette a korábban valamivel rövidebb szöveget egy általa jónak vélt betoldással; az általános formula bevezetése a Hanc igitur-ba e helyen sokkal inkább rendezést és korlátozást jelentett a partikuláris kérések burjánzó felsorolásában.

Összességükben a korai dokumentumok inkább csak marginális liturgikus intézkedésekről tanúskodnak a gergelyi életműben; liturgikus könyvek szerkesztéséről vagy megszövegezéséről sehol sincs szó.


1.3 Későbbi adatok: a hagiográfia kezdetei?

    Az a meggyőződés, hogy a római liturgia szövegei Nagy Szent Gergelyhez vezetnek vissza, először a 8. században merült fel, és nyilván nem véletlen, hogy e meggyőződés legkorábbi tanúbizonyságai abból az Angliából származnak, amely "keresztény egzisztenciáját e pápának köszönheti". Yorki Egbert nemcsak azt véli tudni, hogy az év körforgásának liturgiáját "antifonáléjában és misszáléjában tanítónk, a szent Gergely" rendszerezte, egyenesen azt állítja, hogy maga is látta az említett könyveket Rómában. Az a felfogás, amely a római liturgia e könyveit Gergelyig vezeti vissza, úgy tűnik, igen gyorsan elterjedt; ehhez pedig nem kis mértékben járultak hozzá a Nagy Szent Gergelyről készült különböző életrajzok, amelyekben a tényszerű történetírás és a legendárium nyilvánvalóan egymásba tűnik. Még ha nem mindenhol fogadták is ezeket az életrajzokat kritikátlanul, a 8. század második harmadától kezdve mindenesetre egészében kibontakoztak azok a hagyományok, amelyek egyfelől a későbbi római misekönyv egy elődjének megszerkesztését, másfelől a liturgikus énekek rendszerezését Gergely alakjához kötötték. De milyen alapon?

 

2. Gergely és a neki tulajdonított szakramentárium

 

    Az eukarisztikus kánoni előima-gyűjtemény (praefationale) legfontosabb korai dokumentumai arra hivatkoznak, hogy az illető könyvet "Szent Gergely római pápa adta ki." Mit gondolhatunk ezekről a tanúságokról? Végső soron azt kell megvizsgálnunk: mikor, hol és miért jöttek létre a római misszálé e fontos forrásainak legkorábbi kéziratos változatai, és mit árulnak el előtörténetükről. A már idézett prológus erre nézve is felvilágosítást ad: a kódexet tudniillik "az udvari könyvtár eredeti könyvéből másolták"; ez pedig nyilvánvalóan Nagy Károly aacheni palotájának könyvtárára vonatkozik. De hogy jutott oda, és mit jelenthet az "eredeti könyv"?

 

2.1 A "gergelyi [gregorián] szakramentárium" hagyományozása: történeti háttér

    Ehhez mindenekelőtt néhány liturgiatörténeti tényre kell felhívnunk a figyelmet. Előre kell bocsátanunk, hogy Róma városában a késő-középkorban a liturgia két vonala élt egymás mellett: a római részegyházak szokás szerint preszbyterek (áldozópapok) által vezetett liturgiája mellett létezett egy másik istentiszteleti gyakorlat is, az, amelyet a pápa pontifikált. Ez utóbbi egyfelől a nagyváros egyházközségeinek liturgiái közötti egységet szavatolta, lehetővé téve, hogy a liturgikus év különböző alkalmaival a püspök maga vezethesse az egyes templomok liturgiáját, másfelől azonban a pápai istentisztelet mindenkor reprezentációs aktus is volt, amely alapvonásaiban a bizánci udvari ceremóniákra vezethető vissza. E két liturgikus ünneplési "típus" szövegei részben azonos forrás-állományokból táplálkoztak, de a jelek szerint egymástól függetlenül kodifikálták őket. A római szertartásrend felé való - s a karoling korban mind egyértelműbb - orientáció vonalán a liturgikus szövegek, sőt egész könyvek, fokozatosan észak felé jutottak, behatoltak az Alpok északi területeire; így jött létre az úgynevezett "római-frank keverékliturgia".

E helyzetben Nagy Károlynak több okból is kézenfekvő volt rendszerező igénnyel beavatkoznia birodalma liturgikus életébe. A császár először is általános intézkedéseket hozott a templomi gyakorlat egységesítésére, hogy ezáltal hatalmas és sokarcú birodalmában is egységet hozzon létre és fejezzen ki. A valláspolitika e leginkább pragmatikus motívuma mellett azonban Károly liturgikai intézkedésein másfelől egy olyan "vallásfenomenológiai" alapmeggyőződés is rajtahagyta a bélyegét, amely mindenütt megmutatkozni látszik, ahol valamely vallásnak magára kell vennie az állami kultusz funkcióját is: a birodalom hatalma és közjava egyaránt a helyes istentiszteleten áll, ebbe pedig a rítusok korrekt végzésén túl a teljes és rögzített (kodifikált) szövegi rend is beletartozik. Épp e célból kérte Nagy Károly Adorján pápától az általa használt szerkönyvet - és másoltatta le birodalmi szék-helyén, Aachenben; és még ha nem is lehet már birtokunkban az aacheni eredeti példány, el kell fogadnunk, hogy a Cambrai Hildoard püspök által 811-ben vagy 812-ben lemásolt kódex annak közvetlen kópiája.

 

2.2 A "gergelyi [gregorián] szakramentárium": a külső kritika eredményei

    Adorján pápa osztotta a már idézett prológusból ismert nézetet, amely szerint az általa Károlynak küldött szakramentáriumot előde, Gergely szerkesztette és rendszerezte. Nem sokkal később kezdték a könyv egyik-másik szövegét egyenesen Gergely neve alatt idézni. A 8. század végétől pedig általánossá vált a meggyőződés, hogy a gergelyi szakramentáriumot valóban maga Gergely szerkesztette, ha ugyan éppenséggel nem maga írta! Hogy a 9. században Franciaországban sokszorosított könyvet jó két évszázad választja el névadójától, még nem vonná kétségbe minden további nélkül az áthagyományozódó felfogás szavahitetőségét. Viszont a szakramentárium olyan formulákat is tartalmaz, amelyek mindenesetre csakis Gergely kora után keletkezhettek, minthogy olyan alkalmakra vonatkoznak, amelyek csak a 7. század során jelentek meg a liturgikus ünneplés rendjében. Sokatmondó és kétségkívül gyanúra ad okot a Liber Pontificalis hallgatása is, amely Gergelynek nem tulajdonít liturgikus szövegeket. És végül: szubsztanciális kétségek merültek fel azzal kapcsolatban is, hogy 700 előtt egyáltalán létre jöhetett megszerkesztett és kiadott szakramentárium; ezen kívül a szakramentárium általunk ismert, áthagyományozott formájában nem tekinthető egyszerűen a pápai stációliturgia következményének. A külső kritika emiatt - későbbi egyértelműsége ellenére is - mérsékelt meggyőző erővel eshet latba. Ezért inkább a belső kritika útján vizsgálandó felül, hogy Gergelynek mennyi köze van a szóban forgó szakramentáriumhoz.

 

2.3 Nagy Szent Gergely szerepe: a belső kritika jelentősége és korlátai

    A liturgikus könyvek sokkal kevésbé jönnek létre egyéni írói munka útján, mint inkább már készen álló és ismert szövegek összegyűjtése és szerkesztése révén. Így hát egy szakramentárium imaszövegeit sem a szerkesztéssel egyidőben "írják meg", hanem korábbi, hagyományozott művek anyagából állítják össze. Ekként a legkevésbé sem valószínűtlen, hogy az Adorján pápa által használt szakramentárium olyan anyagot tartalmaz, amely akár Gergely koráig nyúlhat vissza, sőt bizonyos szövegek talán még ennél is régebbiek lehetnek. Hogy egy konkrét imaszövegben egy konkrét szerző kezenyomát megállapíthassuk, ahhoz az aprólékos összehasonlító kutatásnak stiláris, szókészleti, nyelvhasználati, illetve teológiai egyezéseket kell kimutatnia. És a szakkutatások bizony fényt is derítettek számottevő párhuzamokra a gregorián szakramentárium egyes darabjai és Nagy Szent Gergely kiterjedt élet-művének bizonyos tételei között. De vajon minden kétséget kizárva igazoltnak láthatjuk-e ezáltal Gergely szerzőségét? Több bizonytalansági tényező is óvatosságra int az elhamarkodott kijelentésekkel szemben. Hiszen nem minden párhuzamosság szignifikáns! Két szöveg szerzőségi rokonkapcsolata akkor tekinthető bizonyítottnak, ha a bizonyítás fordított irányú "próbáját" is elvégezzük, azt vizsgálván tudniillik, hogy a kimutatott párhuzamok fordított vizsgálati irányból is éppúgy fennállnak-e. A korábbi kutatónemzedékek elmélyült szaktudása előtti mély tiszteletünk mellett is ki kell mondanunk, hogy efféle meggyőző "próbát" csak a számítógépes adatbázisok használata tesz lehetővé. Csakhogy a rendelkezésünkre álló megfigyelések ellenőrző vizsgálataira mindezidáig nem került sor. További bizonytalanság adódik másfelől abból, hogy a lehetséges összehasonlításra alkalmas szövegek állománya nem túl bőséges. A késő-ókor római pápáinak irodalmi hagyatéka összességében sem elég nagy ahhoz, hogy Nagy Szent Gergely életművének személyes stílusát a lehetséges korábbi tradíciótól minden kétséget kizáróan megkülönböztessük. A gregorián szakramentárium és Nagy Szent Gergely művei közötti párhuzamoknál tehát alapvetően azzal kell számolnunk, hogy az irodalmi hatás ("befolyásolás") akár fordított irányú is lehet - ebben az esetben az imaszövegek egy még korábbi tradíciót képviselnének -, vagy hogy éppenséggel Gergely gyakorolt meghatározó hatást egy későbbi ima-szöveg szerzőjére - ebben az esetben pedig nyilván Gergely utáni szövegről van szó. Nagy Szent Gergely személyes szerepe, "részvétele" a gregorián szakramentárium genézisében ezért még sokáig nem határozható meg precízen; és még ha abból indulunk is ki, hogy ő maga a gregorián szakramentárium bizonyos szövegeinek kétségtelen szerzője, ezzel még semmit sem állapíthattunk meg az illető könyv szerkesztéséről. Így pedig csak azt mondhatjuk: a szakramentárium áthagyományozott formája mindenesetre csakis a 7. század folyamán alakulhatott ki, és minden korábbi szerkesztésre utaló nézet bizonyítatlan feltevés.

 

3. Gergely és a római egyház éneke

 

A "gergelyi [gregorián] ének" történeti besorolását ugyanazok a tényezők nehezítik, mint a szakramentáriumét. Ehhez azonban még egy egész sor, egybehangzó megoldásokat máig nélkülöző kérdés is járul.

 

3.1    A Graegorius praesul: a római misekönyv prológusa

A Nagy Szent Gergely zenei ténykedéséről szóló híradás ugyanakkor átfogó liturgikus tevékenységének hagyományozásával együtt bukkan fel: Yorki Egbert az első, aki Gergelynek antifonálét tulajdonít; és - akárcsak a szakramentárium esetében - a római misekönyv legrégibb fennmaradt kézirataiban is megtalálható a prológus, amelynek ugyanaz a feladata: a Gergely szerkesztői munkájára való rámutatás.  "Gergely… a schola cantorum számára összeállította a zenei művészetek e könyvét." A kéziratok közül ez esetben sem származik egyik sem Rómából vagy környékéről, még ha tartalmilag kétségkívül a római liturgiához kapcsolódnak is; a legrégebbi fennmaradt miseantifonálék sokkal inkább a római liturgia elterjedésének korában - vagyis a 8. század végén - születtek. A prológust azért illesztették e könyvek elé, hogy a bennük kodifikált liturgikus gyakorlatot a római befolyásövezeten túl is könnyűszerrel elterjeszthessék, ehhez pedig kiváló eszköz volt a Szent Gergely pápa tekintélyére való hivatkozás. E célirányosság ismeretében a misekönyv Gergelynek-tulajdonítása eleve nem bír különösebb történeti jelentőséggel.

 

3.2    A gregorián ének: a szövegek és dallami arculatuk történetéhez

    A római liturgikus ének 8. században született történeti forrásai már a későbbi hagyomány repertoárjának magját tartalmazzák, jóllehet kizárólag a szövegeket örökítik át. A dallamra is utaló kéziratok csak a 9. század végétől kezdve bukkannak fel. A gregorián énekek szövegeit tehát mintegy két, dallamait jó három évszázaddal Nagy Szent Gergely után kezdik kodifikálni. A római egyházi ének ez időpontig azonban már számottevő változásokon ment át: el kell fogadnunk a különféle történeti források tanúságát, amely szerint a karoling birodalomban III. Pippin uralkodása idején tettek kísérletet arra, hogy a római éneket - kortárs források szóhasználatával: cantilena Romana - átvegyék; Nagy Károly a már említett kettős megfontolásból - tudniillik hogy egységesítse birodalomában az istentisztelet gyakorlatát, illetve hogy a római pápai liturgia példája szerint járjon el - még intenzívebben bontakoztatta ki előde törekvését. A római gyakorlat iránti hű-ség eltökélt szándéka mellett is megtörtént azonban, hogy az Alpok túloldalán az idegen énekmód átvétele nem járt mindig nyilvánvaló sikerrel, s emiatt új énekstílus formálódott ki. Ezt a folyamatot többször leírták és kommentálták ugyan, még sincsenek pontos, átfogó ismereteink a zenei részletekről. Világosan felismerhető azonban az eredmény: amit ma gregorián énekként ismerünk, az az órómai liturgikus éneknek a 8. század utolsó harmadában felhehetőleg Metz környékén született átformálása.

Róma városában emellett egy másik hagyomány is fennmaradt, amely szöveg-anyagában ugyanazt a repertoárt öleli fel, mint a gregorián ének; dallamisága is rokon vonásokat mutat ugyan, mégis más éneklési stílusra utal - ez az "órómai" ének. Minthogy e rómavárosi énekhagyományt csak a 11. században kodifikálták, a gregorián énekkel való pontos kapcsolatát homály fedi, s a mai napig tudományos viták tárgya. Tény, hogy az órómai hagyományt a középkor folyamán még Rómában is háttérbe szorította a gregorián ének; az általános liturgiatörténeti fejlődésfolyamatok nem hagyhatták érintetlenül e különleges énekhagyományt sem.

De még ha eltekintünk is a dallami megformáltság vizsgálatától és csak a szövegi repertoár előtörténetét firtatjuk, sok kérdés nyitva marad. A legrégebbi források meglepően koherens képet mutatnak; a bennük megmutatkozó, feltűnően egységes és stabil módon áthagyományozott liturgikus rend láthatólag egy rendszerező "kéz" tervszerű szerkesztő eljárására vall; s e "kezet" minden bizonnyal a római schola cantorum környékén kell keresnünk. A fejlődés részletei azonban hipotetikusak maradnak, még ha a külső bizonyítékoknak és a római miseproprium belső logikájának alapos elemzése egyaránt arra utal is, hogy a rendszerezés a 7. század folyamán történt - aminek során mind a különböző liturgikus-zenei műfajok kibontakozása, mind pedig a liturgikus év egyes formuláinak és ciklusainak kikristályosodása egyaránt megfigyelhető. E folyamat során természetesen újra és újra régebbi anyagokhoz nyúltak vissza; más tételek azonban a szerkesztési folyamat korában születtek. A nagy mű vélhetőleg a 7. század végén zárult le, tehát nagyjából a "gergelyi [gregorián] szakramentáriummal" egyidőben.

A jelek szerint tehát az áthagyományozott római egyházi ének szövegi szubsztanciájában a Gergely utáni évszázadban keletkezett, s még legalább egy évszázad-dal később nyerte el gregorián hangzásvilágát, amelyet csak a 9. századtól kezdtek rögzíteni. A gregorián énekállomány viszonya a még később kodifikált rómavárosi énekhagyománnyal továbbra is tisztázatlan marad. Ha Gergely maga tette is az első lépést a kántori szolgálat professzionalizálására, csak közvetve állhat e bonyolult folyamat kezdőpontjánál; s a "gregorián" szó is csak e folyamat végén lett a legát-fogóbb egyházi énekhagyomány védjegye.

    Milyen végkövetkeztetést vonhatunk le Nagy Szent Gergelynek a nyugati liturgiatörténetben betöltött szerepére mutató összefoglalónk végén? A kép, amelyet a középkor hagyománya Gergelyről rajzolt a maga számára, aligha tükrözi a nagy pápa tényleges történeti jelentőségét. Sokkal inkább azt mutatja, hogy a liturgiaalkotó pápának és isteni ihletettségének mítosza tudatos módon született meg és terjedt el Európa-szerte a karoling korban, hogy a római liturgiát eredeti forrásvidékétől messze eső területeken is meghonosítsa. A legenda irodalmi termései és ikonografikus illusztrációi kézről kézre jártak. E sürített propagandisztikus eszközök és folyamatok sikere nem is maradt el. Gergely liturgiatörténeti identitáselemmé való stilizálása a késői nemzedékek révén és távoli területeken is hatékonyan járult hozzá a római liturgia elterjesztéséhez. Így lett végül is Gergely a nyugati liturgiatörténet kulcsfigurájává.

 

Jakabffy Tamás fordítása


[*] Mezey László (1918-1984) fordítása