Prológus - Korunk sokféleségében könnyen elveszítjük az értékeket. A ősi gyökerekhez való visszatérésnek megújító ereje van.
Érvényben lévő pápai rendeletek foglalkoznak az egyházzene ügyeivel, mindig hangsúlyozva, hogy az egyház legszentebb liturgikus éneke a gregorián. Elég, ha X. Pius motu propriojára, vagy a II. Vatikáni Zsinat idevonatkozó konstitúciójára gondolunk. Sokféle elhajlás indokolja ezen rendeletek létrejöttét. Vajon miért fordul el az egyházzenei gyakorlat időről időre attól a kifejezési formától, ami leginkább sajátja? Hordozza-e ez a kincs mindazt, ami a ma és a holnap emberének lelki épülését segíti?
A gregorián ének történetét végigtekintve ezekre a kérdésekre igyekszünk választ keresni.
Először azonban tisztázzuk magát a fogalmat. Ma mit értünk gregorián éneken? A római katolikus egyház latin nyelvű, egyszólamú, kíséret nélküli (a capella) énekét.
Köztudott tény, hogy a gregorián éneket I. Nagy Szent Gergely (Gregorius) pápáról nevezték el, aki 590-től 604-ig volt Róma püspöke. Miből adódott ez az elnevezés? Azt gondolhatjuk, nyilván Gergelynek meghatározó szerepe volt a gregorián ének kialakulásában, amelynek története szorosan összefügg a zenei írás történetével, hiszen azokról az időkről, amikor az még nem létezett, főleg csak feltételezéseink lehetnek. Azt sem tudjuk, hogyan énekelhették akkor ezeket az énekeket, és később a zenei írásbeliség megszületésével, terjedésével és különféle megjelenési formáival kapcsolatban is rengeteg a kutatnivaló, melyik jel mire szolgál, és ez sokszor egészen élesen veti föl az interpretációs problémákat is.
Az ősi szálak
Milyen gyökerei lehetnek ennek a stílusnak? A zenetudósok föltételezik, hogy - amint maga a keresztény vallás a zsidó vallásból nőtt ki, sőt maguk az első keresztények is zsidó emberek voltak - a keresztények énekei a templomi, a családi és a zsinagógai énekkultúrában gyökereznek. A kereszténység terjedésével fölszívták magukba azon népek éneklési hagyományait is, amelyek az első századokban keresztény hitre tértek, tehát nagyjából a Földközi-tenger tájékán élő népek énekeit. Ezt a teóriát a következők látszanak alátámasztani: A néma olvasás újkori fejlemény, az ókori és a középkori ember magányában is hangosan olvasott. Mennél inkább közösségi érvényűvé vált ez a felolvasás, annál inkább kellett azt jól tagolni, azaz recitálni. A recitáció igen különböző hosszúságú, formájú, tagolású szövegeket hordoz, ezért nem rögzülhettek meghatározott formák, hanem bizonyos zenei modellek szabad alkalmazásából állnak. Ez az ünnepélyes énekbeszéd pl. a zsoltározásnál ma is szokásos. Az Isten imádását ujjongva megszólaltató Alleluját viszont egy szótagot sok-sok hangon átívelő, szárnyaló dallamon fejezzük ki. Az ilyen gazdagon díszített - melizmatikus - éneklés szintén megtalálható az ősi kultúrákban. Tudunk arról, hogy a legkorábbi liturgiában is szerepelt a Sanctus hármas akklamációja a praefatio után (Jel. 4,8 szerint) és más dialógusok is helyet kaptak.
Valószínűleg a hellenisztikus kultúra hatására keletkeztek a himnuszok, amelyeknek neves szerzői voltak Keleten és Nyugaton egyaránt (pl. Szt. Efrém, Szt. Ambrus). A himnusz a korai műfajok közül az egyetlen, amelynek szövege nem a Bibliából származik, hanem verses költemény. Hogy a görög kultúra hatása fontos, az abból is eléggé nyilvánvaló, hogy a szertartások nyelve a III. századig a görög (innen maradt fenn a Kyrie). A latin nyelv használata akkor vált mind általánosabbá, amikor az üldöztetés megszűnésével a IV. században (313. Milánói ediktum) a kereszténység központja egyre inkább Rómába tevődött át.
Az egyház megerősödése
A nagy egyházatyák (Ambrus, Ágoston, Aranyszájú Szt. János, Nagy Szt. Gergely, stb.) ekkor illetve az ezt követő időben öntötték formába az addig felhalmozódott teológiai és liturgiai kincseket, amely területileg is igen gazdag volt, hiszen az ősi görög, kopt liturgiák mellé felsorakoztak már a nyugati római (ó-római), mozarab, ó-gallikán, milánói, beneventán, insuláris és más hagyományok. Megalakultak az első énekes iskolák, a schola cantorumok, és a liturgikus éneklésre nagy hatással voltak a születő szerzetesrendek is. Nursiai Szt. Benedek a Regulában (528 körül) pontosan leírta a zsolozsmák rendjét, a kis és nagy hórákat, és azok menetét. Itt már minden zsolozsma-műfajt megtalálhatunk.
Nagy Szent Gergely
Nagy Szent Gergely sokrétű tevékenysége ennek az időszaknak mintegy összefoglalása, és egy új korszak elindítása. Bár a kutatások a korabeli dokumentumokban nem találják nyomát annak, hogy a nagytekintélyű pápa átfogó liturgikus intézkedéseket végzett volna, vagy liturgikus szövegek, könyvek szerkesztése fűződne nevéhez, a VIII. században Angliában Yorki Egbert már tudni vélte, hogy az egyházi év rendezése, egy Antiphonale és egy Missale összeállítása Gergely munkája. Nem véletlen, hogy éppen itt tűnt föl e nézet, hiszen a nagy egyháztanító hatalmas missziós tevékenységet fejtett ki Angliában, és Írországban, ahonnan később térítők jöttek Európa belsejébe (pl. később Sankt Gallenbe is). Későbbi életrajzírói is jelentősen hozzájárultak Gergely szerzőségét bizonyító történetekkel ehhez a felfogáshoz, sőt a Karoling korban már zenei ténykedése is hagyományozódott. Johannes diakónus 860 körül írta le a szép legendát, miszerint Gergelynek a Szentlélek diktálta a dallamokat.
A misszionálás révén a liturgikus ének kialakult formái hatalmas területeken terjedtek el, hiszen azt vették mintául az új közösségek is. Így válhatott a római ének egész Európa kincsévé a IX-X. századra, tehát ha nagyon áttételesen is, de mégiscsak "Gergely énekei" terjedtek el, bár a ma ismert gregorián egyáltalán nem azonos a Gergely-korabeli liturgikus énekkel.
A gregorián ének kialakulása
A Karolingok - III. (Kis) Pippin és fia, Nagy Károly - római érdekeltségeiket és Európát összefogó hatalmi törekvéseiket oly módon is ki akarták fejezni, hogy annak liturgiáját és liturgikus énekeit is egységesíteni kívánták. A pápától szerkönyveket és magasan képzett kántorokat kértek Rómából, hogy a római liturgikus gyakorlatot és annak dallamait elsajátítsák. Az énekes iskolájáról már akkor is, a VIII. század második felében híres Metzben folyt a munka, a frank kántorok képzése. Ne felejtsük el, hogy a római kántoroknak még ekkor is orális hagyományt kellett átadniuk! Hogyan volt ez lehetséges? Azt feltételezzük, hogy a dallamokat nem hangról hangra tanulták, hanem dallamformákat, típusdallamokat figyeltek meg és rögzítettek emlékezetükben, végül is azonban a római ének óhatatlanul beépült a frank hagyományba, és gyakorlatilag ezzel egy új stílus, egy új hagyomány született, a frank-római. Ezeket a VIII-IX. században komponált énekeket tekintjük a gregorián klasszikus repertoárjának.
Miben különbözik a római - most már pontosítva ó-római - és a frank-római, azaz gregorián ének? Az ó-római dallamok hangnem-nélküli, motivum-ismételgető, néhány hangon mozgó hosszú melizmákból állnak, felépítésükben irányvonalat, csúcspontokat nem találunk. A gregorián énekek ehhez képest két szembeötlő tulajdonsággal rendelkeznek. Egyrészt, hogy minden dallam egy határozott hangnemi hovatartozást mutat, másrészt - és ez talán még fontosabb - a szöveghez nemcsak laza kapcsolat fűzi, hanem azt mélyen átgondolva értelmezi. Ebből következik, hogy dallamjárása tágasabb, felépítése pedig a szöveg szerint, annak liturgiában betöltött funkcióját is figyelembe veszi.
Az új dallamokat már a IX. században Gergely énekeinek, azaz gregoriánnak nevezték. Ekkor született a már említett legenda is, amit vehetünk a kor "reklámjának" is, hiszen a Nagy Szent Gergely nevével fémjelzett énekeket könnyebben elfogadták mindenütt, ahogy ez annak előtte a szövegekkel is történt. Nagy Károly sikeres iskolaprogramja is nagyban előrelendítette az egységesítés ügyét.
A milánói liturgiát leszámítva át is tértek ennek használatára az egész Frank-római Birodalomban. Az új dallamok még Rómában is háttérbe szorították a régit, bár szórványosan továbbélt az ó-római hagyomány is, így tudták a XIII. században lejegyezni, ahonnan ismerhetjük.
Mai fejjel szinte elképzelhetetlen ez a komponálási és hagyományozódási folyamat, hiszen akkoriban zenei írásbeliség még nem létezett. Alighanem a liturgiában való lét, és a liturgiának olyan szintű megéléséről volt szó, amelyre ma nem találunk példát. De éppen ez helyezi a gregoriánt minden más fölé - ennek gyakorlása maga a liturgia, hiszen épp ott keletkezett.
A IX. századból ránk maradt egy Tonárium, ami a mise- és zsolozsma-énekek szövegét veszi sorba a hangnemek szerinti rendszerezésben, de dallamokat grafikai jelekkel nem tud ábrázolni. Mi tette szükségessé ennek "feltalálását"?
A zenei írásbeliség megszületése
A IX. század végén kezdtek az ún. tropusok terjedni. Ezek a klasszikus dallamokba való betoldások, amelyeknek költött szövege továbbfűzi, magyarázza a bibliai szöveget. Már megjelentek a sequentiák is, amelyek szintén költött szövegekre készültek. A régi kincs mentésére, és annak egységesen való terjedésére találták ki a dallamokra emlékeztető neumaírást, amely a karvezető éneklést segítő intéseit (neuma = intés), mozdulatait rögzítette a szövegek fölé. Már a IX. századból maradtak fenn kódex-fragmentumok, amelyben láthatóak a valószínűleg legősibb notációnak, a szentgalleni notációnak a jelei. A X. századból már teljes neumázott kódexeink is vannak.
Milyen az első nyugat-európai zenei írásbeliség? Olyan jeleket tartalmaznak, amelyek a dallammozgás hangközeit nem mutatják, mert "in campo aperto" (szabad mezőben) vagyis adiasztematikusan, vonalrendszer nélkül rajzolják a jeleket. Európa-szerte egymástól függetlenül kísérleteztek a kolostorok scriptoriumaiban (kódexíró műhelyeiben) a dallamok írásbeli rögzítésével, ezért sokféle íráskép alakult ki.
Ha a dallamot nem, akkor mit tudunk belőle kiolvasni? Erre a kérdésre keresték a választ a XIX. és a XX. század kutatói is. Ma már - elsősorban Eugene Cardine-nek (1905-1988) köszönhetően - tudjuk, hogy az előadásmódot és a szöveg értelmezését, amelyet az akcentus-neumák közül a leginkább elterjedt szentgalleni notáció fejezi ki a legjobban: : 1. a neumák tagolásával 2. a neumák alakjának megváltoztatásával 3. nyújtás jellel (episzéma) 4. a neumákhoz írt betűjelekkel. Ezt az írásmódot St.Gallenben a XIV. századig alkalmazták, míg más kolostorok már a XI. században a vonalrendszerre írták a dallamot.
A pont-neumák (a hangokat főleg pontokkal ábrázolja) közül a metzi notáció - amely a szentgallenivel majdnem egyidős - adja a legtöbb eligazítást az előadásmódban: más jelekkel, de ugyanazt fejezi ki, mint a szentgalleni notáció. Mivel ez a notáció csak egyetlen kódexben, a laoniban (X. század) maradt fönn, ami óriási értéket jelent tudományos szempontból, mivel ezt mintegy a szentgalleni notáció "kontrolljaként" tarthatjuk számon.
A legtöbb neumázott kódexet a X. és XI. században, a gregorián virágkorában írták, ezeknek részletes, tudományos összehasonlítása megmutatja, hogy akkor hogyan értelmezték a latin szöveget és azt hogyan fejezték ki az előadásban (a kódexek nem használtak a szövegben interpunkciós jeleket).
A XI. századtól azonban mindinkább arra törekedtek, hogy a dallam hangközeit minél pontosabban tükrözzék. Erre fejlesztették ki a diasztematikus írásmódokat, amelyekben vonalakra írták a neumákat. Ilyen írásmódok pl. az aquitán és beneventán notáció. A könnyed neuma-jeleket azonban nem tudták tökéletesen átrajzolni, csak bizonyos megváltozott formában.
Az íráskép hatása az interpretációra - virágzás és hanyatlás
A XII. században a francia neumák pontjeleinek és a virgák vonalvégeinek megvastagodásából alakult ki az ún. kvadrátnotáció (négyszögletes hangjegyfejekből álló), ami a XIII. századtól nagyon elterjedt, és ami ma is használatos a latin liturgikus énekeskönyvekben. Az ebben használt jelek azonban már nem tudták az előadásmódot olyan árnyaltan kifejezni, ami viszont maga után vonta az interpretáció megváltozását is, így az éneklés elvesztette könnyedségét, amit a hajlékony neumák olyan jól kifejeztek. Közben a templomok és ezzel a kórusok mérete is egyre nagyobb lett, ami hatással volt az éneklésre is - a tempó egyre szélesebbé, nehézkesebbé, a hangerő fokozottá és kevésbé árnyalttá vált.
A gregorián ének háttérbe szorulásának folyamatát segítette a gregorián énekből kinövő többszólamúság. Tudjuk, hogy a XIII. századig az egyik szólam gregorián dallam volt, de hol volt az már akkor a rá eredetileg jellemző hajlékony, szárnyaló előadástól, hiszen itt már a hangértékeknek a többi szólamhoz kellett igazodni. Az új hangzások gyönyörűségének persze senki sem tudott ellenállni, a többszólamúság pompájának nagyobb volt a becsülete. A gregoriánt sem az erre képzett schola, hanem a más feladatokat is ellátó kórus énekelte. Ismerjük a középkori ábrázolásokból: az énekesek kórusvezető nélkül hatalmas könyv előtt állnak, egyforma nagyságú, robosztus hangjegyeket láthatnak maguk előtt, amelyeket ily módon aligha szólaltatnak meg a régi ihletettséggel. Nem csoda, hogy a XIV-XV. századra a humanisták barbár énekről és a latin nyelv kerékbetöréséről beszéltek. A gregorián éneket e szerint találóan nevezték "cantus planus"-nak, ami annyit jelent: széles nyújtott ének.
A ma használt Ordinarium-dallamok is nagyrészt ekkor keletkeznek. A kor ízlésének megfelelő, nagy ambitusú, külsődleges kifejezésre törekvő, a hagyományos motívumkészlettől elszakadó kompozíciók ezek, amelyek sokkal inkább rokonai a trubadúr- és trouver-daloknak, mint a klasszikus repertoárnak, amely ily módon erősen felhígult.
Így lett a gregorián ének virágzása egyben a hanyatlás kezdetének kora is. A virágzás óriási termést hozott, százával, ezrével keletkeznek az új költemények, félő volt, hogy az Isteni Igét már-már elborítja, megfojtja az emberi szó áradata.
A Tridenti Zsinat intézkedése és hatása
A Tridenti Zsinat (1545-63) - amely a lutheri Reformációval igyekezett a "versenyt fölvenni", és a római egyházat megújítani - hozta azt a döntést, hogy a liturgikus éneklést visszavezeti a forráshoz. Ezért eltörölte az összes tropust, négyet (Dies irae, Veni Sancte Spiritus, Victimae paschali, Lauda Sion) leszámítva az összes sequentiát, és a többi középkori verses költeményre írt darabot. Ezzel együtt a reneszánsz gondolkodásmódja hívta életre azt az ötletet, hogy a gregoriánt ésszerűsíteni kell. Nem új dallamok komponálásáról volt szó, hanem arra törekedtek, hogy átdolgozzák a gregorián éneket a XIII. Gergely pápa által megfogalmazott irányelveknek megfelelően.
A zsinat utáni liturgikus komisszió megbízta Palestrinát, illetve az ő halála után tanítványait, Aneriot és Surianot, írják át a dallamokat, hogy a szövegnek "jobban" megfeleljenek. "Purgare, corrigere, reformare" voltak a szempontok. Egyszerűsítsék le a túl hosszú melizmákat, formálják át az új hangnemek szerint a dallamokat, a szóhangsúlyon legyen a neuma, semmiképpen nem lehet "fölösleges" díszítés, mindenképpen a latin nyelv grammatikája legyen a mérvadó. "Az 'operáció' sikeres volt, ám a gregorián ének 'belehalt'" (Joppich). Ezzel az eljárással, csonkítással a gregorián ének elvesztette művészi értékét. Róma ugyan ezt nem hagyta jóvá, (V. Pál végül nem engedélyezte) a Medici család azonban 1614-től firenzei és római nyomdáiban magánkiadásában mégis megjelentette ezt a változatot (Editio Medicaea), mint reformkiadást. A gregorián ugyan a nyomtatás jóvoltából (olcsó és sok) terjedt, de az egyház, az egyházzenészek és a hívek is elfordultak tőle. A Tridenti Zsinat intézkedései 300 évre kihatóan agregorián tökéletes hanyatlását vonták maguk után.
A XIX. századi kutatások és viták
1833! a híres Solesmes-i bencés kolostor újraalapításának éve. 1835-75-ig volt az a Dom Guéranger az apát, akinek köszönhetően a liturgikus megújulás elindult a kolostorban. Ez vezette el az itt élő bencéseket a gregoriánhoz, és annak a kor legmodernebb eszközeivel való kutatásához. A régi kódexeket lefotózták, hatalmas íveken az azonos dallamok különböző kódexekben található lejegyzését egymás alá írták. Először a diasztematikus kéziratok segítségével összehasonlították, és ezek eredményeképpen visszaállították az ősi dallamokat, majd az adiasztematikus kódexek vizsgálata következett. A jelek vizsgálatától várták a választ arra a kérdésre, hogy hogyan kell az egyes hangcsoportokat énekelni, hiszen a kvadrátnotáció csak a hangmagasságot adja meg. 1889-ben elindították a Paléographie musicale című facsimile sorozatot, amelynek szerkesztője Dom Mocquereau volt.
Tulajdonképpen a XIX. században elinduló Cecilia-mozgalom is támogatta a maga módján a gregorián gyakorlatot, és engedélyt kért a pápától a Medicaea újranyomtatásához. A Regensburgból kiinduló egyházzenei megújulási mozgalom szerint "az igazi egyházzene nem szolgálja az istentiszteletet, hanem az ima és az egész liturgia integráns része". Meg voltak győződve arról, hogy ennek a feladatnak leginkább a gregorián ének és a palestrinai kor kórusművészete felel meg. Az 1614-es Editio Medicaea kiadást is Palestrina munkájának hitték, és ezért ez szemükben abszolút rangelsőséget élvezett a többi reformkiadvánnyal szemben. Ennek alapján a Pustet Kiadó 1870-ben 30 évre előjogot kérelmezett a pápánál az újranyomásra. 1878-ban - a solesmes-i kutatások ellenére - XIII. Leó pápa ezt a rontott változatot autentikusnak nyilvánította, sőt a rítuskongregáció dekrétuma 1878-ban kötelezőnek írta elő. Az Edito Medicaeát nyomtatták újra még 1902-ben is Regensburgban.
A gregorián újjáéledése
1903-ban lépett a pápai trónra X. Pius, akinek egyik első intézkedése (1903. november 22.) az egyházzene ügyeit célozta meg. Motu propriojában leszögezte, hogy az egyházban elhangzó zene legyen szent, egyetemes, művészi, és ennek leginkább a gregorián ének felel meg. Sürgette a restituált dallamok kiadását, és szorgalmazta a zenei képzést.
Intézkedéseinek hatására egy sor kiadvány jelent meg Dom Potier szerkesztésében, aki a sürgetés miatt viszont kompromisszumra kényszerült. Bár erősen hangsúlyozta, hogy a dallamok kijavítása még további kutatásokat igényel, megjelenésre került 1905-ben a Kyriale, 1908-ban a Graduale Romanum, 1912-ben a Liber Antiphonarius.
Dom Mocquereau nem csak a dallamokat kutatta, hanem annak előadásmódját is. A "solesmesi ritmikai rendszer" jeleit (episzéma, ictus, mora vocis) bevezették a Graduale Romanumba, és ezt Róma engedélyével Solesmes-ben ki is adták 1911-ben. Az antik szerzők munkáit alapul vevő szisztéma egyszerűsége okán hamar elterjedt a gyakorlatban világszerte.
A zenetudósok sokasága próbálkozott a XX. században különféle menzuralista hipotézisek felállításával közelebb férkőzni a gregorián énekek megszólaltatásának titkához. Ezek nem vertek gyökeret az énekes gyakorlatban, de jól mutatják, hogy milyen szenvedélyesen folyt és folyik a kutatás.
Ilyen kutatásokat folytatott a már említett Dom Eugene Cardine (1905-1988), aki a harmincas években paleográfiai kutatásai során figyelt fel arra, hogy ugyanaz a kódex ugyanarra a dallamra más-más jelet használ. Több évtizedes kutatásai során, amelyet tanítványaival végzett, bebizonyította, hogy ezek az eltérő előadás miatt vannak így. Különösen a szentgalleni és a metzi neumaírás mutatott nagy differenciáltságot. A különböző neumaformák, a neumák tagolása, a betűjelek és episzémák mind-mind valami interpretációs jelentést hordoznak, amelyet semmilyen ritmikus rendszer nem képes pótolni, és amelyek segítsége nélkül a gregorián énekeket lehetetlenség az ősi formájában megszólaltatni.
Lényegében ezzel megszületett a gregorián szemiológia (szemejon=jel, logosz=ige, tan), amely a neumaírás jeleinek logikáját kutatja. Dom Cardine, aki 1952-től a római Pontificio Istituto di Musica Sacra professzoraként működött, kutatásainak összefoglalását 1968-ban adta ki Semiologia gregoriana címmel.
A szemiológia kutatási módszere a paleográfián alapszik, de nem csak az írásképet vizsgálja önmagában, hanem az egynemű írásképeket összehasonlítja az azonos dallamfordulatokban és más írásképekkel is. Így tudja a jelek logikáját, jelentéshordozó szerepüket, funkciójukat megállapítani.
Az új tudomány kutatásai messze vannak a befejezéstől, a kutatók tovább vizsgálják minden neumaírás zenei-ritmikai tartalmát, és a szó-neuma viszonyát, mégpedig elsődlegesen azzal a céllal, hogy visszaadja a gregorián éneknek azt az elevenséget és ihletettséget, amely azt kezdetben jellemezte, és ami a neumák útján ránk hagyományozódott.
Ezt a célt szolgálja a Solesmes-ben kiadott Graduale Triplex, amely a karvezetőknek és énekeseknek kíván gyakorlati segítséget nyújtani az interpretációban azzal, hogy a Graduale Romanum kvadrátnotációja fölé a Laoni Kódex metzi neumáit, alá pedig a szentgalleni notáció két legfontosabb kéziratának neumáit is közli.
Hogy a kutatók szervezett kapcsolattartása és együttműködése folyamatos legyen, ezért 1975-ben megalakult az AISCGre (Associazione Internazionale Studi di Canto Gregoriano), a Gregorián Ének Kutatásának Nemzetközi Társasága, amelynek célja a Cardine által alapított gregorián szemiológia tudományának művelése aktív kutatásokkal, az eredmények közzétételével tanfolyamokon, kiadványokban és kongresszusokon. Központja Cremonában van, ahol első kongresszusukat tartották 1977-ben. Ugyanebben az évben Münsterschwarzachban megalakult egy munkaközösség Godehard Joppich kezdeményezésére, ez a mai napig fáradozik a Graduale Romanum dallamainak restituálásán. Az AISCGre német tagjai által 1984-ben alapított Beiträge zur Gregorianik 1996 óta félévente négy vasár- vagy ünnepnapi miseproprium vizsgálatát és helyreállított anyagát közli.
A jövő
Az 1963-66 között ülésező II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciójában ismét megerősíti, hogy "az egyház a gregorián korálist tekinti a római liturgia sajátos énekének. Ezért a liturgikus cselekményekben … ennek kell elfoglalnia az első helyet. Be kell fejezni a gregorián énekeskönyvek hivatalos kiadását. … Sőt gondoskodni kell a X. Szent Pius-féle reform során már kiadott könyvek még alaposabb kritikai kiadásáról is." Hangsúlyozza azt is, hogy a zenei és liturgikai képzésre nagy gondot kell fordítani a papnevelésben, szerzetes rendekben, minden katolikus iskolában.
A latin nyelvet az anyanyelv használatának megengedése nagyon háttérbe szorította. A gregoriánban a szó és a hang kapcsolata minden mást felülmúl, hiszen a hangok szent szöveg hordozói. Éppen ezért elengedhetetlen a szövegnek nemcsak megértése, hanem a legmélyebb átélése.
Mint minden korban, így a mienkben is megfigyelhetjük, hogy a világi zenei kifejezési eszközök helyet követelnek maguknak a templomi zenében. A papság véleménye mindig megoszlott az elmúlt századokban is abban a vonatkozásban, hogy milyen zene teszi méltóvá az istentiszteletet, és ítéletükben vitathatatlanul közrejátszott az interpretáció, hogyan szólalt meg az adott zenei anyag.
Egyre szaporodnak azok a kórusok, akik fölismerik, hogy a gregorián nem más, mint énekelt imádság, amely nem a hallgatóság gyönyörködtetésére, előadásra, hanem egyenesen a liturgiára születtek, hogy az abban aktívan résztvevők hitét emeljék, mélyítsék. Világszerte és hazánkban is számtalan szép példát láthatunk, hogy a XX-XXI. század technikájának alkalmazásával a nyelvi, vagy egyéb nehézségeket áthidalják, és a gregoriánt visszaemelik oda, ahol született, a liturgiába.
Ruthner Judith