index.php
greg_fej1.gif


Utolsó frissítés: 2021.09.16.

A Gregorián Társaság nemzetközi fesztiváljai




2. Fesztivál
           2002. július 4 - 7.
Iacta cogitatum tuutm in Domino et ipse te enutriet
Vesd az Úrra gondodat, s ő majd gondoskodik rólad



 

MATUTINUM

 

    Amikor az utca zajából beléptem a váci Fehérek templomába, a hegycsúcsok magasságát, a tisztaság egyszerűségét éreztem. A II. Váci Nemzetközi Gregorián Fesztiválra érkezett Schola Cantorum Amsterdam zsolozsmát énekelt. A fehér habitusba öltözött énekesek valóban imádkoztak. Volt közöttük civil, pap és egy híres bencés egyházzenész szerzetes professzor is. Körben álltak az oltár körül, mint egy család. Közösségük olyan volt mint egy fészek, ahol a békesség és öröm egysége van. Azután kettéváltak és egy-egy csoportban egymással szemben foglaltak helyet az oltár két oldalán. Monoton zsoltározás kezdődött, szinte vég nélküli egyenletes és ismétlődő dallam fordulatokkal. Aztán egy valaki kivált a scholából és az ambóhoz lépett. Lelkesen énekelve hirdette Isten Igéjét, a Szentírás szövegeiből. Szárnyalt a matutínum, az olvasmányos imaóra az ég felé, az Isten felé. Ebben a templomban és kolostorban egykor domonkos szerzetesek éltek, amíg II. József fel nem oszlatta őket, mert szerinte semmi hasznot nem hajtottak, hiszen nem oktattak diákokat és nem ápoltak betegeket, "csak" prédikáltak, énekeltek és imádkoztak. Én hátul húzódtam meg a padok mögött egy oszlop mellett. A templom lengő ajtaja percenként megnyikordult, mert közben hallgatóság körében folyamatos jövés-menés zajlott. Voltak, akik a zsolozsma monotóniájának segítségével rátaláltak Istenre és megélték jelenlétének örömét. Voltak, akik csak öt - tíz percet, vagy fél órát bírtak ki és diszkréten menekülni kezdtek "vissza az életbe". A templom sekrestyése hátulról óvatosan megérintette a vállamat és a fülembe súgta: "visszajöttek a fehérek" - és örömfény csillant a szemében. Igen! - mondtam boldogan - aztán a nemrég feltárt kriptára terelődtek a gondolataim, ahol nemrégiben a tizennyolcadik században Vácott élő domonkosok holttesteinek mumifikálódott maradványait találták meg és közülük sokakat egy múzeumba szállítottak. A lelkemben pedig emelkedettséget, egy titkos Személy jelenlétét és közelségét éreztem, aki nagy - nagy ünnepélyességgel volt ott velünk és bennünk, akik nem mentünk ki a templomból, hanem ottmaradtunk és közben szárnyalt a fegyelmezett hangvételű gregorián. Hol teljes egyszerűségben, hol pedig díszes, melizmatikus hullámzással. A tengeren éreztem hasonlót, amikor hajóra szálltam valamikor tizenéves koromban egy jezsuita szerzetessel Németh Tibor atyával aki magával vitt, hogy Bulgária kolostorait megmutassa nekem, akinek radikálisan elkötelezett életén keresztül a papi és az egyházzenészi hivatást adta nekem az Úr. Az utcáról kis időre egy személyautó hifi berendezésének monoton és zajos dobolása hallatszott be a templomba. Először felerősödött, aztán ahogy a kocsi távolodott, elhalkult és elhalt. Kereszteződött két "zene?" két világ. Egy jó barátom kelt fel most a padból és a barátnőjével egy étterembe indult. Engem is hívott halkan jó szándékkal és szeretettel, de én maradtam, mert Valaki megigézett, vonzott és ott tartott. Elszomorodtam egy pillanatra, mert sajnáltam, hogy nem érzi meg kivétel nélkül mindenki, hogy itt most nem hangverseny van, hanem ez a szkóla imádkozik. Szerencsére azonnal átváltozott bennem a bánkódás és valami titokzatos erőtér ismét magával ragadott és tovább szárnyalt az ének, ugyanazzal a szellemiséggel és fegyelmezett belső lelkesültséggel, mint ahogy másfél órával azelőtt elkezdődött. Az emberek közben jöttek - mentek és nyikorgatták a bejárati lengőajtót, de egyre kevesebben jöttek be és egyre kevesebben mentek ki rajta. A főoltár fölötti barokk rácsok a régmúlt szerzetesi kolostor imakórusát takarták, amelyre eddigi váci tartózkodásom alatt még sohasem figyeltem fel, pedig tizenhét év óta szolgálok ebben a városban mint székesegyházi karnagy és mondhatom, hogy igen sokszor megfordultam már itt a Fehérek templomában. Most a rácsok szinte megelevenedtek, ahogy a szemem odatévedt, amint a műemlékhivatal apró reflektorai megvilágították. Szinte úgy éreztem, hogy ott vannak a kóruson a régi szerzetesek, akik az imádságnak és az igehirdetésnek szentelték magukat, Istennek adva az életüket. A szkóla éneke talán újra idehívta a lelküket? A padokban több száz ember ült lélegzet-visszafojtott néma csendben, akik Európa különféle országaiból, de még Koreából is és természetesen Magyarországról valamint a régi ezer éves Vác város lakosai közül jöttek. Egy férfi néha felállt és mélyen meghajolt, amikor az énekesek is ugyanezt tették a Szentháromságot dicsőítő doxológiakor, amely vissza - vissza tért a zsolozsma folyamán. Jobbra pedig két domonkos nővért fedeztem fel hófehér ruhában. Habitusuk olyan volt, mintha angyalokat láttam volna. Testtartásuk és diszkrét mozdulataik elárulták, hogy ők is imádkoznak. Előttük egy édesanya ült, a kezéből rózsafüzér csillant elő. Szájának rezdülései elárulták, hogy Valakivel beszél, kis gyermeke pedig a vállára hajtva a fejét, édesen aludt. A templom kántorát ismertem meg ezután négy gyermekével, akik példás fegyelmezettséggel viselkedtek az édesapjuk mellett a padban, hiszen már otthon megszokták az imádság légkörét, az Isten jelenlétének nyugalmát. Ismerem őket és tudom, hogy minden este együtt imádkozik a család.

    Akik koncertet vártak, csalódtak, mert unalmas volt számukra az Istent nélkülöző sajnálatra méltó  magányosság és lassan mind "elpárologtak" a helyszínről. Akik viszont imádkozni jöttek, azok fergeteges lelki mélységeket és szédületes érzelmi és szellemi magasságokat éltek át. Mire a templom közössége végleg elcsendesedett, rádöbbentem, hogy itt most már mindenki imádkozik. Én is azt tettem. Öröm és meghatódottság volt a szívemben. Nem kellett szavakba öntenem amit éreztem és gondoltam. A szemlélődés állapotába kerültem, amely manapság Európában és kis hazánkban is a kontenplatív életet élők számának megfogyatkozása miatt bizony igen ritka öröm. Sokan a keleti misztikában, jógában és a drogokban keresik ezt az állapotot, amely után ösztönösen vágyakozunk, csak a világ zaja és tempója távol tartja tőlünk. Az anyagvilágtól való elszakadás, a mennyország tiszta szellemi régiójának érzete, a tisztaság és derű, a ragyogás és a lélek kiegyensúlyozottságának nyugalma járta át a templomban együtt imádkozók közösségét, pedig csak egy tizenkét tagú kis csoport énekelt, de olyan átéléssel és hitelességgel, olyan szerényen és mégis professzionális zeneiséggel, hogy ez mindnyájunkat magával ragadott. Isten pedig jelen volt, pedig a plébános  - attól félve, hogy a megszokott zajos koncertek egyike lesz megint a templomában - az oldalkápolnába menekítette az Oltáriszentséget, a tabernákulum ajtaját pedig szándékosan tárva - nyitva hagyta. Az egyenletes lélegzetvétel vagy a szívdobogás hangja magnetofonról határtalanul unalmas volna, de annak szuszogását vagy szíve dobbanását hallgatni akit szeretünk és vállára hajthatjuk a fejünket, határtalan öröm és boldogság. Az üres oltárszekrényben is, de az egész templomban és mindnyájunk szívében ott volt akit szeretünk, hiszen a közösség egységében, annak énekében és imájában mindig megjelenik köztünk és bennünk az Úr. Végezetül elhangzott a Te Deum is, aztán mély csend borult a templomhajóra, ahol csak a halvány lámpák fénye vibrált. Nagyon sokáig senki sem mozdult. Döbbenetes volt a tömeg csendje. Később mégis megmozdult néhány hívő és elindult hazafelé, hiszen itt élünk még ezen a földön és vártak mindnyájunkat a teendőink. Én is elindultam, és hazafelé ballagtam. Amikor a templomból kiléptem, lelkileg szinte a földre zuhantam a reklámfények és az utcazaj miatt. A váci kanonokok tizenhetedik századi közösségi háza mellett haladt el az utam, akik annak idején még minden nap együtt zsolozsmáztak. Azután pedig a Fehérek kolostorát megkerülve rácsodálkoztam a régi faragott kőkapura, és a kolostor épületegyüttesére, ami mellett számtalanszor elmentem már közönyösen és gondolatok nélkül. A Káptalan utca kocsmájából zajos lárma tolakodott az utcára én pedig hazajöttem a tizennyolcadik századi kanonoki házba, ahol rám borult újra a csend és az Isten ölelésének öröme. Két világ birkózik az életünkben az anyagi és szellemi, a fizikai és lelki. Sokszor arra vágyom én magam is, másokkal egyetemben, hogy felemelkedhessem a hétköznapok porából és szürke kicsinyes gondjaiból a szabadságra, a lelkiségre, az örömre, az örökkévalóság szabad és tiszta boldogságára.

    Ezen az estén a gregorián zsolozsma által megajándékozott ezzel az Isten.

Varga László

OMCE igazgató